A napokban hosszú évek után megkeresett egykori egyetemi barátom, akivel megszakítottam a kapcsolatot, mert csúnyán viselkedett velem.
Ma találkoztunk és elnézést kért egy tettéért, és azt mondta, hogy abúzus volt, már tudja.
Nekem most ezt fel kell fognom. Tehát bántalmazott...ízlelgetem ezt a gondolatot és egyre inkább megértem, valóban ez történt.
Most itthon ülök, erőtlenül sírok és próbálom összerakni a kirakót. Rettenetes a felismerés.
Egy rövid időre kilátásba került, hogy annak a vén bolond boszorkánynak legyek a felettese, aki megkeserítette az életem egy hosszabb időszakát.
Nem mondom, hogy nem gondoltam bele, hogy bizony hamar megszabadulnék tőle. A hogyanra nem volt válaszom.
Ma megérkezett a válasz: azonnali hatállyal eltávolították. És nem kellettem hozzá én se. Mondjuk késtek vele 3 évet. Igazából ilyen regisztrált bolondot nem is szabadna normális emberek közé engedni.
Nem kárörvendek, már rég nem érdekelt a sorsa, sem a bosszú. De ma először tudtam abban a tudatban otthagyni az asztalom, hogy biztosan nem nyúl hozzá senki a cuccaimhoz.
Hazafele a felszabadulás könnyűsége kezdte bizsergetni az ujjaim, a karom. Remélem, a lelkem is felszabadul. Régi béklyó ez.
Egy ideje figyelgetem, érzékelem a hype-ot Paul Street, a.k.a. Azahriah körül. Korábban írtam is róla itt a blogon, hogy érdeklődve szemlélem, hova fut ki ez a jelenség.
Megismertem pár dalát, a Camouflage album az egyik gyakori munkazeném lett.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy a zenéinek egy részét be tudtam fogadni és kedvelem is.
Így érett meg bennem az ötlet, hogy egyszer, míg Azi a zenei karrierje csúcsán tündököl, érdemes volna meghallgatni élőben is.
Szigetre majdnem sikerült kimenni, de akivel mentem volna, lemondta. Sebaj, legyűrtem magamban a csalódottságot, otthon maradtam.
(Egyedül nem akartam menni, nem tartottam biztonságosnak, sem túl nagy mókának.)
Aztán nem sokkal utána meghirdették a Budapest Parkba Azahriah újabb két koncertjét. Úgy voltam vele, hogyha a másodikra sikerül jegyet venni, akkor megyek. Mókás volt a jegyvásárlás nyitásakor kivárni a többezres "sorbanállást". Sokan panaszkodtak erre az új jegyvásárlási módra, de nekem szimpatikus volt. (Volt gyakorlatom a várakozásban, a Neptun jó kiképzést adott az egyetemi évek alatt.)
Nem invitáltam senkit, hogy kísérjen el, sőt nem is akartam már mástól függővé tenni a részvételem, mert egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy ott a helyem és ez egy csodálatos élmény lesz.
Fenntartások nélkül, szelíd izgalommal vártam a péntek estét. Mert hisz ez nem egy Rasmus, ami az én valódi közegem, és nem is vagyok Azi fan girl, ez valami új, letisztult érzés.
Pont kezdésre értem oda, túl hosszú sort se kellett kivárni, de azért volt időm egy gyors demográfiai megfigyelésre.
Arra számítottam, hogy javarészt tinik és szüleik lesznek, ehhez képest többen voltak fiatal felnőttek és 30, 40 körüli emberek. Bizonyára sok tinédzser is volt, de gondolom ők legelöl.
Teltház volt, így megelégedtem a hangosító pult mögötti résszel. Nyilván egy percet sem láttam a koncertből a saját szememmel, mert jellemzően mindenki magasabb nálam, viszont 4 kis kivetítőre és a színpad egyik szélén lévő nagy, álló kivetítőre nagyjából ráláttam.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy dicsérjem a Budapest Park ezen megoldását! Kivetítők mindenütt, egy géniusz volt, aki ezt kitalálta.
A hangosítást nagyon jónak érzékeltem, mondjuk a pult környékén általában a legjobb, ezért sem mocorogtam tovább. Kicsit talán YoungFly éneke volt halk számomra.
Az első órában csak Azi volt, és én ennek nagyon örültem. Számítottam persze rá, hogy valamikor berobban Desh. Ott kicsit nekem le is ült a hangulat, másoknál pedig ekkor pörgött fel. De aztán jött YoungFly, akinek semmit nem tudok a munkásságáról, viszont rendkívül kellemesnek találom a hangját, illetve KRSA is megérkezett a PASO-ból. Szerintem őt nem kell bemutatni senkinek! :)
Több volt ez a koncert, mint amire számítottam. Rengeteg közreműködő volt a színpadon, a táncosoktól kezdve a zenészekig. Ennyi zenei stílust egyszerre egy koncert keretében még nem hallottam!
Csodálattal gondoltam koncert után vissza az Azit kísérő állandó zenekari tagokra. Az az általános, hogy egy banda beáll egy stílusra, majd azt jobb esetben magas szinten űzi. Azonban ezek a zenészek igazi kaméleonok, nagyon profik.
Nem tudom, hogy kerültek Azi mellé, de olyanok, mint egy prémium olívabogyó válogatás.
(Nagyon szeretem az olivát. :D)
Az utolsó néhány dal régebbi szerzemény volt, ezeket nagyon szeretem, majd a Mind1-gyel zártak, amit kétszer indítottak el. Számomra ez a dal volt a csúcspontja a koncertnek. Azi hagyta a közönséget énekelni, mert a közönség énekelni akart. Mindenki tudta a szöveget, még én is! (Legtöbb dalának szövegét az én lassú felfogásom, meg a szlengben való járatlanságom miatt nem tudom megjegyezni, plusz valljuk be, nyelvtanilag nem mindig helyes a megfogalmazás.)
Szóval szép volt, Azi pedig pihentette a tekintetét a tömegen. Nem is tudom milyen érzés lehet, amikor a lelked egy darabját megosztod a világgal, és ugyanúgy visszatükrözi, ahogy te fejezted ki magad.
Ez a koncert azért volt jó, mert mindvégig tudtam, hogy jó helyen vagyok, egy jól összekovácsolt közösségben. Olyan ritkán érzem magam közösség tagjának, és szerintem a mai Magyarországon sokan lehetnek még így.
Nyilván volt pár sötét bunkó tolakodó, veselerúgó primitív állat, de egy 12.000-es tömegben a nagy számok törvénye miatt ez elkerülhetetlen.
Mindent összevetve, hálás vagyok Attilának az élményért, emelem kalapom a sokrétű munkássága előtt!
Egy jó ideje nem szeretem már a munkahelyem, nem érzem ott jól magam. Ennek most nem én vagyok az oka, hanem a cég kitett magáért.
Egy régi kollégám jelezte, hogy van náluk egy álláslehetőség és bepromózott engem.
Nem tetszett az állás, de udvariasságból elmentem interjúra, ahol szerintem jól szerepeltem, de elkönyveltem, hogy úgyis látják rajtam, és ők is csak a kolléga miatt hívtak be.
Aztán egy hét múlva hívtak, hogy gyorsan jelezzek vissza, ha akarok menni, mert van egy másik jelölt is.
Azt a jelöltet a csapat egyik fele támogatja, engem pedig a másik.
És nem tudtam örülni ennek. Persze udvariasan megköszöntem, és tök jó visszajelzés, de valahogy nem érzem magaménak azt a feladatkört.
Kollégám nyomtasztott kicsit, hogy ne döntsek azonnal.
Pedig mondtam neki, hogy rossz oda a közlekedés, és egyéb dolgok miatt jeleztem, hogy nem feltétlenül lenne racionális átmennem.
Mivel bizonytalan vagyok, több ismerőst is megkérdeztem, mit tennének.
Maradnom sem érdemes, de pont oda átmennem sem.
A bér ugyanaz, a felelősség több, és még kurva messze is van. A mostani helyen pedig majdnem mindennap felmerül bennem, hogy mi a francnak is járok én oda dolgozni?
Ha 2 hónapja jött volna ez a lehetőség, amikor inkább a Dunába mentem volna a kimerültség miatt, mint a munkahelyre, akkor még gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Csak innen el.
Furcsán érzem magam, egyik sem jó út.
Most annyit jeleztem vissza, hogyha lehet még a bérről tárgyalni, akkor nyitott vagyok a lehetőségre.
Ex-kollégám azt mondta, kicsit dorgálva, hogy nagyon bátor vagyok.
Azt hiszem nem ezt értette, csak ő finom úrinő.
:D
De valójában nem bátor, vagy bunkó, vagy telhetetlen vagyok, csak motiválatlan a magam szopatására. Utálok átszállással zötykölődni órákat a büdös buszokon.
A művészet öncélú faszkodás, amit aztán le akarsz nyomni mások torkán, és elvárod, hogy tapsoljanak érte.
A művész önmagát
felemeli, szentté avatja és képzelt fényáradatában úszva megüdvözül. Ha ehhez
szerez statisztákat, akkor válik legitimmé belső kifejezési kényszere,
exhibicionizmusa. De addig ki volt rá kíváncsi?
Senki. Ezt kell
átlépnie, levetni minden láncát. Aztán azt mondja fennkölten: kifejezem magam, hogy te is
megtalálhasd a hangod, amennyiben nem rendelkezel a kifejezés ezen magasan
fejlett eszközével. Művész vagyok, nézd mit csinálok és tapsolj nekem. De csak
tapsolj, mert érzékeny vagyok és nem tudnám feldolgozni, ha te ezt mégsem
értékelnéd művészetként. A művész az elfogadásért évődik.
A művész gyenge.
Gyenge, mert csak szavakkal, ecsettel, vagy épp hangokkal tud bánni, - vagy úgy véli, hogy tud velük bánni - az élet
egyéb dolgai számára idegenek. Elhatárolóik tőlük, mert hát ő egy művész.
Csekket kitölteni? Ugyan. Villanykörtét kicserélni? Leállni a drogról? Gyereket
nevelni? Hogy ő? Nem tud, nem fog, ő nem erre hivatott. Magasabb szinten mozog.
(...) = nem publikus értekezés arról, ki a mai kor legnagyobb "magyar" mecénása
A nagymagyar
művészvilág virul és virágkorát éli, köszönhetően az anyaországi polgárok
áldozathozatalának, amelynek része egyaránt a rossz egészségügyi állapotban
lévő, háromműszakos gyári munkás, az alkoholbeteg kőműves, a gerincsérves, aki
hiába alig bír már járni, még nem kap rokkant státuszt…csakhogy ők nem fognak
szedni erről bőven termő gyümölcsfáról egy szem almát sem, hiszen nem érnek rá,
vagy nem érthetik, mert ők nem az a
szint.
Vannak persze kivételek, akik valóban kiérdemlik az általuk képviselt és elért magas szakmai színvonallal, hogy ebből éljenek, de a java csak korhadéklakó. Jól van az úgy, beszívok, berúgok, írok valami szart, ismerek valakit, majd kiadatom vele, úgyis tartozik egy szívességgel, kapok ingyen pénzt, aztán elmegyek tüncibüncisködni mindenhova, mert én azért kapom a pénzt, mert jár, mert vagyok. Meg a neje vagyok valakinek, vagy az unokaöccse, vagy a nénikéje, vagy a szomszédja, vagy a hentese. Jézus ereje, segítsd meg ezt a nyamvadt országot.
Most hétvégére egyedül maradtam Pesten, és ezért most én-napokat tartok.
Hangosan bömböltetem az összes kedvenc zeném, táncolok, csinos ruhába öltözök, vagy éppen semmibe, halat eszem és kócos maradok.
Rácsodálkozom magamra, hogy még most sem nézek ki annyinak, amennyi vagyok, de már egyre több ősz hajszál kezd fényleni a fejem búbján. Rácsodálkozom másokra is, akik érdekelnek vagy valaha törődtem velük. Elképzelem és kitűzöm célul, hogy veszek egy házat Finnországban. (Haha, de még itthon sem tudtam ezt meglépni!) Kinevetem magam, nem korholom magam, jóban vagyok ma magammal. Elmúlt, ami elmúlt. Jön, ami jön.
(Újabb kamu bölcsesség, de mégis... csak erre a két napra hadd lássam így!)
Talán olvasok is és játszom. Lehet, hogy rendelek egy átlagos pizzát, aranyáron. Lehet, hogy beszélgetek a barátnőmmel az elképesztően jóképű férfiakról és képeket küldözgetünk egymásnak róluk.
Lehet, hogy veszek jegyeket nyári programokra. Tornászom, megfésülködöm, a kádban ázok órákat.
Aranyos leszek és kisimult, kedves és szeretetre méltó. Suta és ártalmatlan, türelmes és szelíd. Minden, ami ami alapvetően belém van kódolva, de a világ gonoszsága nagyon mélyen elnyomja bennem.
