feszkó

Az a jó naplóírásban, hogy az elítélés lehetőségének terhe nélkül kihisztizheted magad, vagy bármilyen más érzelmi állapotot is kifejezhetsz terápiás jelleggel. Eldöntheted, hogy ezt egy könyvbe írod, amit senki se lát, vagy egy online felületre, ahol valaki talán egyszer megtalálja a gondolataid.
És ha nem is jön visszacsatolás, saját magadnak mégis hasznos lehet visszaolvasni és rádöbbenni, hogy mekkora hülye voltál, vagy éppen milyen jól mérted fel a helyzetet.
Az én naplóírásom már 20 éve zajlk. Tehát gyakorlatilag megírtam egy könyvet.:D Egy hiteles, nagyon hosszú könyvet.

Most is olyan gondolatok következnek, amire később nem biztos, hogy büszke leszek.
Úgy érzem, hogy elérkezett az ideje néhány ismeretséget lefokoznom.
Már nem úgy működünk együtt, mint régen, eltérővé formálódott az értékrendünk, ezáltal a beszélgetések sem olyanok, mint egykor. Ezzel én meg tudok küzdeni. Az emberek jönnek és eltűnnek az életünkből. Valakit könnyebb elengedni, valaki sosem lehet igazán. És az is lehet, hogy olyan embernek a kezét engedem el, akiét nem kellene.

Tegnap este kialakult egy konfliktus egy ismerősöm és köztem, és most próbálom magamat szörnyen érezni miatta, de egyszerűen nem megy. Pedig állítólag empatikus típus vagyok.

Mondjuk lehet, hogy tényleg szívemre venném a dolgot, ha az illető más hangnemben közölte volna a sérelmeit. Mert ahogy közölte, az nem volt méltó egy kb. 10 éves ismeretséghez, még ha jogos is volt. Az eset megerősített abban szándékban, hogy ezentúl kerüljem a hisztérikusan reagáló embereket. Hiába ismerem jól, hiába tudom, hogy miből ered személyiségének ezen gyengesége, én ezt nem vagyok hajlandó többé elviselni.

Vannak emberek, akik direkt meg akarnak sértődni, és te hiába állsz hozzá a legszelídebben, a legalázatosabban, nem veszik észre, mert nekik most éppen rohamuk van. Aztán úgy beszélnek veled, mint a kutyával, elvárják, hogy behódolj, végül pár hét után előkerülnek, mintha nem történt volna semmi. Tudom, hogy ez egy gyakori, mérgező embertípus. Tudom, hogy ők nem veszik olyan nagy dolognak, ha ilyen állapotban megbántanak valakit, de nekem ez sok és nem kötelességem kitenni magam ennek. Szóval végső soron elérte a csajszi a célját, szarul érzem magam, csak éppen azért, mert tévesen túlbecsültem ezt az ismeretséget.

Szappanopera off

Adtam neki 4-5 évet, hogy ne foglalkozzon velem. Azt gondoltam, hogy ennyi idő alatt majd jól kitombolom magam én is. Azonban így, 2 év távlatában arra a következtetésre jutottam, hogy Rá, vagy egy másik "Igazira" nem akarok várni. És egyéltalán nem akarok tombolni sem. Mr. M-mel is pont ezért nem passzolunk, mert ő csak egy rövid fejezet, én meg egyszerűen nem vagyok képes lélektelen ribanc lenni.
Ha idővel jön K. helyett más, és letelik az öt év, nem dobnék el K-ért mindent. Sőt leginkább semmit sem.

Ha kilépek a brazil szappanopera-klisé árnyékából, racionálisan átgondolva számomra is világos, hogy ő sem tenne meg értem semmit.

Ez így jó.

Igyekszem elvágni magam K-tól. Eszembe jut olykor, de nem beszélek vele. Talán a számát is kitöröltem már. Sosem mutatok felé már közösségi média életjelet (=like) sem, ő mégis rendszeresen nézi és kedveli a posztjaim. Ami felbasz. Stop it now and leave me alone!

Tudod, kedves egykori barátom: ha nem keresel, én nem kereslek, mert felismerem és tudomásul veszem, hogy hol a helyem. Sőt általában is igaz, hogy azokat a kapcsolatokat, melyeket lezárok, nem élesztek újra.

Ilyen a volt Kedvessel is. Nincs vele bajom, örülök, hogy elvan, örülök, hogy nélkülem. De amikor korábban kereste a társaságom, én már nem tudtam volna mit mondani neki.

Meg minek is?

Összegezve a feniteket, most úgy látom, hogy egyre közelebb kerülök a múlt árnyaitól való megtisztuláshoz - hogy költőien fogalmazzak. Már lassan nincs más, csak én. Ami jó, hiszen én élek magammal, én vagyok a saját életem főszereplője és a saját alfám és omegám.

Új szerelem - A lovag

Egy ideje már érlelődik bennem, hogy erős rajongást érezzek iránta, de a Rocketman körülötti hype és a Cannes-i Filmfesztiválon tett gesztusa után már nem tudom és nem is akarom vissszafogni magam.

Taron Egerton a vörös szőnyegen bekötötte Elton John cipőfűzőjét.

Oké, ez most így idétlenül jön ki, hogy blogolok róla, ezért mindenképp magyarázatra szorul.
Számomra ez a tett egyenlő az alázattal, tisztelettel, a gerincességgel és a szerénységgel. Valószínűleg én nem tettem volna meg, de velem, a faék egyszerű lánykával ellentétben Taron egy lovag. Remélem, megmarad mindig ugyanilyennek és egyszer őt is lovaggá ütik.

Ha még mindig nem érzed nagy dolognak, képzeld el a szitut. Öreg vagy, nehezen mozogsz és egyébként sem engedheted meg magadnak, hogy a fényképezőgépek kereszttüzében egy Sir címmel, rangidősként olyan fotók készüljenek rólad, amelyek nem előnyösek. Melletted vannak korodbeliek, egy nő, egy gyerek, valamint egy alig 30 éves, élete teljében lévő energikus fiatal férfi.

Te kit kérnél meg, hogy segítsen?

Az egyedüli nőnek a csapatban megalázó lenne, a kortársaid hasonlóan rokkantak, mint te, illetve mégiscsak egy kasztként kezeled magaddal. A fiatal fiúcskát, mivel homoszexuális vagy, nem kérdheted meg, nehogy rossz pletykák keljenek...akkor hát bízzuk a feladatot a fiatal férfira, akiről feltételezhetjük, hogy igyekszik a legnagyobb eleganciával megoldani ezt a kellemetlen feladatot és a legnagyobb eséllyel sikerülhet is neki.

Taron megoldotta. A lehető legelegánsabban. Ezért egyszerűen csak imádni tudom, az egekig magasztalni.

Kicsit tovább gondoltam őt. Milyen jól fog járni az a nő, akivel majd összeköti az életét. Sok interjút,videót, posztot láttam Tartontól, és azokra alapozva úgy gondolom, hogy kész főnyeremény ez az ember.

Ahogy őt elképzelem: nem arrogáns, finom úriember, vagy ha úgy jön ki a lépés: vásott kölyök, megértő, alázatos, tisztelettudó, megfelelően érzékeny, partnerét egyenlő félként kezeli, előzékeny, tehetséges, céltudatos, végtelenül kedves.

...

Azt hiszem, ő az ideálom.

Ezzel a megállapítással nem megyek sokra, de legalább már tudom.😂