Üresnek és csalódottnak érzem magam,amikor arra gondolok, hogy amit kértem, nem kaptam meg. Barátságot, szerelmet, lehetőséget, bármit. Engem soha nem az anyagiak hajtottak. A társadalom szerves részének lenni, visszajelzéseket kapni, érezni,hogy igénylik a jelenlétem...ez a lelki táplálék, vagy minek is nevezzem a legfontosabb nekem, és ezek hiánya miatt van néha lelkemben űr. Persze nem mindennap jut eszembe, mert mélyre elnyomom magamban, és igyekszem a jelennel foglalkozni. Mégis, ha meglátok egy olyan képet, eszembe jut egy olyan ember neve, vagy látom, hogy másnak sikerült az,amit én akartam elérni, akkor úgy gondolom, hogy talán járt volna, talán megérdemeltem volna, de mégsem értem el...

...éééés KÉSZ!

Tehát összegezzük az elmúlt három hét történéseit. Az utóbbi három napban nem aludtam összesen 10 órát, május elsején elérkezett a mélypont, amikor már totál reménytelennek éreztem a dolgot, és kiakadtam. Az szakdolgozatírás járulékos tünetei az én esetemben erős csípőfájdalom, egy állkapocsgyulladás és egy mai napig tartó nyaki és hát izomgörcs volt. Idén nem vettem részt édesapám születésnapján, húsvétom se volt, a családot és Jankát kb. három hete nem láttam, a  napot is alig, DE MEGVAN! Összeraktam, beköttettem, szép, már csak az kell,hogy tetsszen is a bírálóknak. Sok munkám volt benne, de persze nem érzem így sem jónak. Na mindegy.