Egyik barátom Édesanyja 2 évvel ezelőtt, amikor észrevette, hogy rákos, úgy döntött, hogy a kezelés helyett a halált választja. És most pedig haldoklik, várja a véget, hátrahagyva egy fiatal fiút és a férjét, aki mindig a családjáért élt. Nem értik, nem értem. Azt mondta, hogy elege van az orvosi hercehurcából, 40 éve cukros, folyton ellenőrzés alatt állt, elfáradt.
Amikor jól vagyok ( ritka pillanatok ), akkor azt merem hinni, hogy az élet, a fiatalság és a pillanat végtelen. Akkor merek remélni és biztatni másokat is. De a nagy átlagban, amikor küszködök a fájdalommal, azt érzem, teher így ez az élet. Nem depressziós szöveg ez, csak arra próbálok rávilágítani, hogy alapvetően az ember nem arra van kitalálva, hogy konstans fájdalomérzete legyen. Egyszerűen nem működik akkor jól. Nincs kedve semmihez. Gyakran érzem én is ezt, bár az orvosok egyelőre nem tudják, hogy mi okozza ezt a fájdalmat. Elég léleksorvasztó dolog, hogy direkt kivonom magam a társasági életből, mert 30 percnél nem bírom tovább... Pedig vágyom a kommunikációra, csak nem tehetem, mert ha elér a fájdalom, nekem teljesen végem. Szóval ma meg tudom érteni jóbarátom édesanyját. Senki sem tudja, hogy ki milyen belső kínokat él át, miközben kevéske erejéből mégis rád mosolyog.
Nagyon fáj...most is...nem tudom mit tegyek, a gyógyszer sem csillapítja. Mit kívánok most? Az elmém azzal próbálja nyugtatgatni a testemet, hogy elképzeli: egy hideg fémes anyag veszi körül a fájó szerveket, beléjük folyik, mintha olvadt ólom lenne, majd kiharapja azt a részt, elviszi tőlem messze,és akkor soha többé nem fáj. Táplálékom nem lehet más, mint a víz és a levegő, néha ezt érzem. És mi van ha tényleg így van? Akkor elsorvadok. Vagy így, vagy úgy. Na mindegy. Előttem van még 3 vizsga, 2 tantárgy, meg még egy államvizsga. Csinálom, járom ezt az utat, de minden pihenőnél felteszem a kérdést: minek?
Milyen egy elcseszett élet ez.
Na én ezért nem akarok gyereket.
