Olvastam arról, hogy milyen volt régen, hogy nézett ki, és belegondoltam: megérdemelné ez az épület azt, hogy hozzá méltó szerepet töltsön be. Mint mindig, amikor erre a kastélyra gondolok, beindult a fantáziám- ami manapság nagy szó, hiszen teli vagyok feladatokkal, amik miatt már azt is elfelejtettem, hogy van fantáziám,de most szárnyalt, és hegyeket mozgatott volna, ha nem mondom el a páromnak. Olyan csúnyán letörte a kedvem, hisz ez szerinte felesleges képzelgés, járjak a földön, és pont.
Sajnos ő nem tudja, hogyha huzamosan rossz a kedélyállapotom, akkor semmi, csakis a fantáziám tud felülemelkedni a hétköznap általános rosszon. A folyamatos próbálkozáson és sikertelenségen. Sajnos ő most elvette tőlem ezt a lehetőséget, és most ugyanott vagyok, ahol eddig voltam: stresszelek a rohadt albérlet miatt.
Egyébként úgy látom, hogy ő rosszul gondolkodik. Miért maradjak folyton a pillanatnyi eseményeknél? Miért ne képzelhetnék el egy olyan jövőt, ami tetszene, és szívvel-lélekkel csinálnám? Miért fogadjam azt el,ami van, és miért ne tűzzek célt magam elé? Ha nagyot álmodok, az se baj, hiszen az idő majd igazolja magát. Ha túl nagy, hát más sikerül akkor, és nem az. De miért kéne egy ötletet csírájában elfojtani?
Ha nincs fantáziád, akkor beragadsz abba, ahol vagy, akkor nem tudod továbbképzelni az életed. Akkor megkeseredsz, megállsz. Megállsz a zebránál, és soha,de soha nem veszed észre, hogy zöldre vált a lámpa. Ottmaradsz örökre, ha nem mered elképzelni, hogy lelépj a járdáról, és nem hiszed el, hogy a túloldalon is vár valami.
