Amire vártam

Írt,végre.Igaz két átkozott mondatot,igaz kurvára elkésve,de írt.
Pedig már két napja eléggé visszaléptem a szakadéktól. Jól éreztem magam,igaz nem bírtam enni,se mosolyogni,de túlettem magam rajta,és az igazi problémákkal kezdtem el foglalkozni.Elfogadtam,hogy nem érdeklem,hogy talán sosem ír,de persze bennem élt a remény.

Tudom, a Szia,mi újság?  nem takar semmit... mindegy is már,szerintem nem is kéne válaszolnom neki,mert felesleges a többi szó,felesleges minden megmozdulás az ügy érdekében,vagy ellene. Megbántott,nagyon.
Akkor inkább hagyjon békén,ha nem kíváncsi rám.

Hogyan tegyem túl magam...

Annyira borzasztó ez az állapot.Minden visszacsinálhatatlan.Az is,hogy elmondtam neki,hogy mit érzek,és a műtétem is...utálom.Mért szúrtam el ennyire?Soha nem leszek szép,Ő soha többé nem fog szeretni,még barátként se,és más sem.Utálom,elegem van magamból.Minél jobban akarok valamit,annál jobban eltávolodok tőle.MIÉRT? Magamba roskadok olykor a magányos pillanataimban,aztán mindennap fel kell kelnem, vállalnom az ábrázatom,az érdeklődő-megvető pillanatokat,el kell rejtenem a bánatom,és élni tovább,mintha mi sem történt volna. Pedig történt.Alig beszélek,szótlan vagyok,aludni,enni alig bírok,de ez már nem a boldogság miatt van.Többször bizonyította az élet,hogy nincs rám szüksége,többször el akart taszítani magától,de azt hittem,ez átmeneti állapot.De aztán újra...minden megy a maga aljas rendjén.Hogy legyek erős?Hogy legyek önmagam,ha belül egy omladozó váz van csak,amiről az utolsó rózsák is elvirágoztak.Hogyan?

Nem.

Elmúlt a hétfő,elmúlik a kedd is,de ő nem ír.

Bár tudom,nem számítok neki,mégis a düh ködében ott fénylik halvány mécsként a haldokló remény.
Ó Krisz,...mért teszed ezt velem?:(