Fuh,rettegek a hétvégétől. Össze kell eresztenem a pesti és a soproni éltemet. És azoknak is igencsak speciális komponenseit.Borzasztó belegondolni, hogy ennek meg kell történnie. Egy éber rémálom ez! Szóval a párocskám meg akarja ismerni a családom. Ó neee! Ilyet sose csináltam még. Jó volt, kellemes és konfliktus mentes az életvitelem. Eddig. Ha rajtam múlt volna, egy évig se találkoztak volna. Mert végül is minek? Jajj,egyébként mostanában félig-meddig tudatosan rombolom némelyik emberi kapcsolatom. Vannak olyan emberek,akikre egyszerűen nincs kapacitásom,se türelmem hozzájuk, sőt talán szükségem se. Ez önzően hangozhat,de most képzeljetek el egy olyan személyiségű embert ( ez volnék én ), aki könnyedén képes kommunikálni bárkivel, szélesen mosolyog, alacsony, érdeklődő( néha puszta udvariasságból ), segítőkész, jó hallgatóság és nem bunkó. (Feltételezem) ezekből a személyiségjegyekből adódóan sok-sok emberrel tudok társalogni,ami természetesen jó,mert tulajdonképpen az ember társas lény, szüksége van arra, hogy párbeszédeket, eszmecseréket folytasson különböző érdeklődésű embertársaival. DE!
Valahol meg kell szabnom a határt. Már egyre jobban érzékelem,hogy nem csak én rendelkezem az időmmel, annak beosztását mások is befolyásolják,például azok,akiket nagyon szeretek,és közel állnak hozzám. Így hát sajnos (vagy egyes esetekben nem sajnos) nem tudok olyan emberekre, emberi kapcsolatokra koncentrálni, ami számomra sem érzelmi, se tudásbéli pluszt nem ad. Sajnos van ilyen,és talán csúnyán hangzanak ezek a sorok,mégis ez a nyers valóság. Biztosan volt a legtöbbünk olyan helyzetben, hogy egy adott személyt ugyan jó embernek tartott, de a háta közepére se kívánta. Mert egyszerűen nem passzolt össze a két személyiség, és mert sehova nem vezetett a vele való társalgás. Mondom, én tényleg tudok a semmiről beszélni órákon át,de ez senkinek se jó. Annak se, aki erre pazarolja az idejét,mert
mondjuk lehet,hogy nem veszi észre,hogy a "semmit hajtom",ez egy dolog. De az elég gáz,ha egy idő után ez nem esik le neki, és közben hiába mondom neki, hogy ez így nem jó, ő nem veszi észre,és mégtöbbet akar velem beszélni. A semmiről.
Továbbá nekem se jó, hiszen én nem érdeklődöm, én csak hallgatok,mint a sír,és fontosabb,kellemesebb tevékenységgel is ki tudnám tölteni az időm. De megvan bennem ez a fránya türelem és empátia. De változok...
Nekem ehhez nincs kedvem,meg olyan emberek élettörténeteit hallgatni, akik önjelölt beszélgetőpartnereim lettek/akarnak lenni.Volt ilyen,és nem kívánom senkinek. Ez az a típus,aki nem veszi észre magát. Én meg az a típus vagyok, aki inkább tűr,mint megsért. Egy darabig. És azt hiszem egyre türelmetlenebb vagyok. Vagy csak kezdek rájönni arra, hogy valamennyire önzőnek kell lennem, hogy elegendő életterem legyen. Mert bizony ezek a "felesleges" kapcsolatok meg tudják fojtani az embert. Elveszik az idődet,a levegődet, az energiáid, és hiába vagy cuki-kedves-aranyos-tündérbogár-jólelkű-aranyszívű bájos ember, ezzel te nem leszel több.Tényleg nem.Nem lesz senki több avval,ha megtudja -holott nem is igazán érdekli-, hogy a kistarcsai Józsi szomszédjában élt a Piri 20 évvel ezelőtt, és a Tóth Piri lánya felemelte az aknafedelet Békéscsabán, amikor elhaladt mellett a tűzoltó autó és odakiáltotta neki a Kocsis Béla, hogy "Péntek van!".Na és ennek a Pirinek a kistarcsai kertjében van egy kis tó,abban úszott 3 kacsa, de az egyiket kilőtte a Józsi fia,a Gyurka,mert egy igazi gyökér volt.Na és a beszélgető partnerem attól naptól lett cukorbeteg.
Szóval ilyen és ehhez hasonló fantasztikus és érdekfeszítő történeteket szeretnék már nagyon elkerülni.
