Totálisan konzerváltam az igényeimet, a szándékaimat, mindig azt figyeltem és figyelem, hogy más ne szenvedjen hátrányt, hogy nehogy haragot keltsek bennük, alárendelve mindenkinek Önmagam.
Az álmaim - ha egyáltalán voltak - megvalósításához sem járult különösebben hozzá az eddigi életutam. Valójában most, 30 évesen, majnem 15 év után kerül sor arra, amit szerencsésebb életút során már jóval hamarabb megtehettem volna. Ez valahol nagyon szomorú.
Arra gondolok, hogy azok az emberek, kapcsolatok, élmények, munkák, egyéb visszavető tényezők (pl. ex kapcsolat), inkább hátráltattak, ahhoz képest, mintha úgy történtek volna a dolgok, ahogy képzelem. Mindegy. Lemaradtam, konzerválódtam. Valamint a lelkesedésem is elszállt, és az élet sem hozott olyan új dolgokat, amikért ismét lelkesedhettem volna.
És most lehet, hogy irigykedve nézem azokat, akik teljesítik azokat az áltlános előírásokat, mint a nagy szerelem, szép esküvő, gyerek, szuper karrier, csodás utazások, kutya, cica, stb..
Főleg azon személyek élelútja kelt bennem indulatokat, akik engem hátrahagyva tudtak szépen nagyot lépni előre.
Aztán mindig rájövök, hogy a fent felsorolt dolgok közül én egyikre se vágyom, egyik se boldogítana. A házasság intézményét elavultnak és önámításnak tekintem, a terhességek láttán valódi undort érzek (és nem csak költői túlzásként mondom), látom, hogyan basszák el a lelkes szülők a szerencsétlen gyerekeik jövőjét, látom, hogy ezek a dolgok nem teszik őket jobbá, vagy fejlettebbé, vagy nagyszerűbbé a korábbi énjükhöz képest. Ugyanolyan hülye marad mindenki. :)
Ha pedig megkérem, hogy mondja el, hogy mit érez az életeseménnyel kapcsolatban, nem tudja elmondani, gyakran megrekedtséget és ürességet tapasztalok. Persze mindig vannak kivételek.
Aztán mindig rájövök, hogy a fent felsorolt dolgok közül én egyikre se vágyom, egyik se boldogítana. A házasság intézményét elavultnak és önámításnak tekintem, a terhességek láttán valódi undort érzek (és nem csak költői túlzásként mondom), látom, hogyan basszák el a lelkes szülők a szerencsétlen gyerekeik jövőjét, látom, hogy ezek a dolgok nem teszik őket jobbá, vagy fejlettebbé, vagy nagyszerűbbé a korábbi énjükhöz képest. Ugyanolyan hülye marad mindenki. :)
Ha pedig megkérem, hogy mondja el, hogy mit érez az életeseménnyel kapcsolatban, nem tudja elmondani, gyakran megrekedtséget és ürességet tapasztalok. Persze mindig vannak kivételek.
Mindenestre egy már bizonyos: mindig azt éreztem, és talán mindig is azt fogom érezni, hogy nem tartozom ezekbe a körökbe, nem tudom odaadni magam ezeknek az általános emberi céloknak.
