Tegnap látva a régi ismerősöket, illetve beleütközve pár problémába, arra jutottam, hogy az itthonlét kőkeményen emlékeztet mindarra, ami nem tudok lenni.
Látva, hogy az 5-10 évvel fiatalabb lányok a kisgyerekeiket terelgetik a frissen felújított/vásárolt házaik előtt, a szomszédok az unokákat dícsérik, plusz innen autó nélkül nem lehet eljutni kb. sehova, meg sem tudom látogatni ésszerű időráfordítással az ismerőseimet...plusz a nagymama sem volt rest közölni, hogy rossz utat válaszottam, meg kifutok az időből..., rettenetesen furcsán éreztem magam.
Igazából utálatot, elkeseredettséget és feszültséget éreztem, és azt, hogy nem vagyok elég. "Köszi" mindenkinek btw...
Alapvetően nem foglalkozok ezekkel a kérdésekkel, mert az "önálló én" jól menedzseli az életét a megfelelő élettérben, Pesten. De ilyenkor rámzúdulnak a kéretlen elvárások. Más vagyok, mint az itteniek. Mindig is más voltam. Ez a környezet most is csak a gyengeségeimre tud fókuszálni, és gyerekkoromban sem tudtam megtalálni itt a helyem. Már látom, miért. Sosem éreztem idevalónak magam, nem véletlenül tűntem el egy másik városba.
És igen, továbbra sem fogok vezetni, mert be tudom látni, hogy alkalmatlan vagyok rá, ugyanúgy tisztán látom és határozottam tudom, hogy nekem nem kell se házasság, se gyerek. Utálom ezt a nyomasztást.
De ez az egész nyomorult ország erről szól. Csak az tud egyről a kettőre lépni, aki ellik. Ha dolgozol átlagos emberként, és véletlenül nem Ausztriából hozod haza lóvét (majd szavazol le a kormánypártra), illetve nem vagy IT-s, vagy valami komoly érdekkör része, eláshatod magad.
Na cupp, boldog új évet!
