Hétköznapi történet

"Ez a ház csupa szeretet, a mama és a gyerekek, de a papa rég elköltözött, mert úgy érezte, hogy élni akar."

Volt két aprócska fiú, épp, hogy hatévesek. Anya és Apa volt a mindenük, mindig együtt mentek mindenhova. Anya volt az erős bástya, Apa pedig a világ legerősebb harcosa, aki értük mindent megtett. Aztán Apa egyik este nem jött haza. Másnap hirtelen  megjelent, de csak pár órára. Furcsán szóltak egymáshoz, már nem szeretettel. Aztán Apa leült a fiúkkal játszani, próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de arcára feszültség ült ki. Sápadt volt, ugyanaz, de mégsem ugyanaz. Aztán felállt, egyenként felemelte a fiúkat, barackot nyomott a fejükre, adott egy-egy puszit. A fiúk megkérdezték, hova megy, amikor vette a kabátját. Apa csak ennyit mondott: Vigyázzatok Anyára! Majd nehezeket lépve hátrahagyta a meleg otthont.

Az élet része

Leadtam a dolgozatom. Olyan semmilyen lett, semmi izgalmas nincs benne, csak kérdőív, meg szövegelés. Szerintem engem is fel fognak akasztani a védéskor, mint elődeimet. Kicsit tartok tőle, de már megvan a tömör, frappáns válaszom a várható kritikákra.

"Dolgozatom színvonala olyan, mint az oktatásé."

Érződik a dogán, hogy nincs benne a szívem, a lelkem, hogy nem az én világom a feldolgozott téma. És nyilván az is érződik benne, hogy megint csak egyéni munka lett. A többszöri segítség-, vagy tanácskérés ellenére is, melyekre általában reakció sem érkezett. Ezzel szemben ugyanezek a személyek élvárások tömegét zúdítják ránk. Ilyesmire szokták mondani: "Kösz, baszdmeg."

Hát így lesz. 70 kerek oldal, mely 75%-os készültségénél is feltettem magamnak a kérdést: leadjam?

Aztán leadtam, mert nem akartam még egy félévet az egyetemnek adni. Sajnálom, hogy elment két évem a semmire, és használható tudásban nem lettem gazdagabb.

Az, hogy leadtam, nem jelenti azt, hogy még nem dobhatják vissza. De akkor legalább megpróbáltam. :)

A mai naptól fogva csakis pozitív energiákat fogok sugározni a dolgozatommal kapcsolatban. (= mindenkinek azt kamuzom, hogy istenkirály lett, mígnem én is elhiszem,yeeee.) 

Fiatal felnőttkorom egyik önálló döntése, hogy nem rég megkötöttem a lakástakarékot! Már csak egy munkahely kell. Szeretném, ha legalább minimum nettó 180 000 Ft-os fizetésem lenne, és 3-5 éven belül elérném a nettó 240 000 Ft-ot. És akkor még mindig alacsonyabb lenne a fizum, mint egy osztrák minimálbér. Sokkal. 

Legkésőbb 30 éves koromra szeretnék egy belvárosi kecót. Ha 5 éves hitellel le tudom fizetni a teljes árát, akkor az magyar viszonylatban egész kellemes dolog lesz. 

Férjhez nem megyek. Vagy addig párocskámnak komoly ultimátumoknak kell megfelelnie. Gyerek nem lesz, rossz géneket nem szabad továbbadni. Lakásban kutya se, macska se lesz. Macska sehol. A macskák az ellenségeim.

Idáig tudom a történetem, ha Magyarországon, azon belül pedig Budapesten maradok. Mindig lesz B terv. Ezt most megígérem a jövőbeli énemnek. Nem szabad belepunnyadni a nonstop rosszba. Változtatni mindig lehet. Fél lábbal, fél tüdővel.... hurrikánban is.

A félkomoly életpálya-modellem után térjünk át egy olyan dologra, ami nem velem történt, de bárkivel megeshetne...

Nem rég tudtam meg, hogy egyik volt osztálytársamat eljegyezte egy fiú. Ez bizony tök jó, mert tök jó.:D Noha téptük egymást a csajjal, most már felnőtt fejjel tudunk örülni egymás boldogságának. Tegnap érkezett a hír, hogy a fiú meghalt (alig egy hónapra rá az eljegyzésre). Nem bírom felfogni. El nem tudom mondani, mennyire sajnálom szegény leányt. Azt sem tudom, hogy ilyenkor mit illik, vagy mit nem tenni. Ugyan évek óta nem találkoztunk, de követjük egymás életét. A fiút sem ismertem, de van bennem egy olyan belső indíttatás, hogy segítenem kéne, lelki támaszként. Persze nem tudom mit mondanék, nem tudom, mekkora fájdalom ez. Fiatalon, az élete legszebb szakasza előtt resetelni mindent. Mindent. Augusztusban lesz osztálytalálkozó, szeretném, ha már nem ufóként néznénk szegényre, hogy megnyugvásra, megértésre találjon ebben a felszínes világban.