A pénteki Szabó Balázs Bandája születésnapi esemény két nagy részből állt: a koncertből és a táncházból.
Nagyon szeretem őket.
A bandával az első élményem a rádióban hallott Zaj című dal volt, majd személyesen (ha jól rémlik) a 2012-es Fezen fesztivál klubjában hallgattam bele a zenéjükbe. Aztán valahogy hozzám ragadt.
A személyi kultusz - ha nevezhetem így némi túlzással a jelenséget, nálam viszonylag későn alakult ki. Ez olyan, hogyha sokáig benne vagy valamiben, jobban megismered, aztán hirtelen átkattan valami, hogy már nagyon szereted is. :D Ezt nem akarja az ember, ez csak úgy megtörténik.😊
Mindezek fényében nagyon vártam a koncertet, készítgettem a lelkem egy nagy adag pozitív energiára, amit meg is kaptam.
Boldog voltam, hogy velem tartott a legjobbom. Kisebb technikai malőr miatt még az előzenekar koncertje alatt is vonatjegyet próbáltunk venni (hosszúhétvége miatt haldokolt a MÁV jegyrendszere), de ezt a küldetést is sikeresen teljesítettük, hamar bejutotttunk, volt még hely a ruhatárban is, és elcsíphettem Szabó Benedekéktől a kedvenc dalaimat.
Sokan jöttek néptáncos ruhában, fonott hajjal, ami nekem is megtetszett, ezért Í. készített egy különleges fonatos frizurát nekem ott helyben, majd kibéreltünk magunknak középen, viszonylag elől egy remek helyet.
Szeretem a SZBB közönséget, mert kulturált. Senki nem akarja ledarálni az arcodat. Általában egy tömegben nem várható ez el, de a SZBB közönség jócskán megugorja az alapvető elvárásokat.
Időnként körbenéztem, és olyan jó volt látni az átszellemült arcokat, a csillogó szemeket.
Lehet, hogy hétköznap, mondjuk a metrón utazva ők mind csak szürke idegenek, de ma csillogni jöttek. A kisbolygók a Napuk köré gyűltek :)
A Bájoló a koncert utolsó harmadában jött, és különösen jól sikerült. Az emberek összeborultak és csak figyelték a fényjátékban tündöklő énekest. Azt hiszem, a közönség e dal hatására formálódott igazán egységgé.
Az utolsó dal az Apám a vadludakkal volt. Szeretem ezt a dalt, egyszer szeretném majd animálni is, ha elég ügyes leszek. A dal alatt azon gondolkodtam, hogy milyen klassz, hogy ez nem egy szerelmes téma, és mégis képes a közönséget elcsendesíteni, összeboronálni. A másik gondolatom pedig az volt, hogy milyen szép gesztus, hogy Balázs a koncertekre gyakran elhozza az édesanyját, és közben az édesapja emlékét is becsempészi e dallal, ott vannak vele. Szép ez a családi egység. Olyan, mintha engem is, mint hallgatót szívélyesen a családi asztalhoz invitálna pár kedves szóra.
Számos meglepetésvendég sorakozott fel a színpadon, a meghajlásnál látszott igazán, milyen sok kiváló zenész járult hozzá az est sikeréhez. Számomra a legérdekesebb karakter Maszkura volt, aki egy nem minednnapos jelenség. A zenéjét nem hallgatom, ezért most egy új tapasztalat volt számomra őt látni és hallani. Ő tangóharmonikázott az est folyamán. Elmerengve néztem, ott ült kalapban, önfeledten mosolyogva, különös arcáról béke sugárzott. Úgy érzem, róla izgalmas mesebeli karaktert lehetne mintázni.
Mostanság bennem nem sok lelkierő volt, ezért ez a koncert kellett, mint egy falat kenyér. Bámulatos, hogy Balázsnak mindig olyan sok energiája van, mint egy atomerőműnek és sugározza szét, kvantumokban dobálja a fénylabdáit a lelkekhez. Mint amikor egy kisgyerek noszogat, hogy menjünk vele játszani, és nem lehet neki ellenálni.
Mosolyog, ugrál, táncol két órán át, aztán kis sziesztát követően éjjel előkerül olyan állapotban, mint aki épp most pattant ki a reggeli ágyából, frissen, üdén, tettrekészen még egy kis muzsikálásra, táncházra!
Nem tudom, honnan ez a sok energia, de amit szed, abból én is kérek! 😃
Úgy szeretem Í-t, a nap hőse volt. Fájós lábbal képes volt még ott maradni velem a táncházra. Óriási élmény volt ez számora, életemben most először vettem ilyen rendezvényen részt. Mondjuk nem véletlenül, a tánc nekem valahogy sosem állt jól, és a ritmusérzékem is hasonló egy vakondéhoz.
Nagyszerű forgatag volt, szerettem minden percét. Ugyan széttiportuk egymást, de nagyokat nevettünk, ugráltunk, és elképzelésünk sem volt róla, hogy éppen mit csinálunk, de azt nagyon vidáman. Szent meggyőződésem, hogy ez egy
folk circle pit volt. Egy nagyon brutál circle pit.
Amikor kellően elfáradtunk, Balázs megjelent a színen. Én már mentem volna haza, de Í. nem hagyta, hogy ne lássam még utoljára Balázst közelről, ezért keresztülrángatott a tömegen a színpadhoz. Ő ott ült a többi zenésszel, mosolyogva, éppen csak válltól felfelé lehetett látni. A nyakát és a kalapját. :)
Kifelé menet még mindig a lábunkban éreztük az ütemet, mintha profi táncosok lennénk. Bár ahogy mi elhagytuk a Parkot, ugrándozva, táncolva, inkább tűnhettünk két önfeledt sültbolondnak. :D
Összességében elmondható, hogy a pénteki Szabó Balázs Bandája 10. születésnapi koncert egy remek kis összejövetel volt.
Mindenképp kiemelném, hogy más volt az energetikája ennek a koncertnek, mint a többinek, amin részt vettem. Két órán át zenéltek, de kevesebb dalnak tűnt a megszokottakhoz képest. Tényleg amolyan 10 év citációja volt, egy kitekintés. Természetesen elhangzottak a legnagyobb slágerek, de mégis kicsit más volt, aminek sok oka lehetett:
- nem ittam eleget :))))) (Nem mintha a SZBB az a kategória lenne, amihez alkohol kell.)
- a hangosítás nem volt teljesen megfelelő - ez a második olyan alkalom, amikor belebotlottam ebbe a félrekalibrálásba SZBB koncerten
- ebbe a rövid időbe túl sok mindent próbáltak beleszuszakolni - ahogy Balázs mondaná - persze lehet, hogy csak a hangosítás miatt nem érezhettem ennek átütő erejét :)
- vagy az is lehet, hogy ezúttal csak szimplán az én lelkem rezgései voltak más szinten (tehát nem ittam eleget :D)
