Egy otthoni szombat

Hazajöttem,végre. Két hét után már jól esik egy picit nyugalomban lenni,elvonulni a kis szobámba,élvezni,hogy nem kell mások szuszogását hallgatnom,hogy enyém minden,ami ott van.Még a kedves kis pók a falon is rám vár,hogy elintézzem.

        Az albiban nincs saját szobám. Az albérletben nincs semmi. Elég szerencsétlenül alakították  ki a lakóteret. Nagyjából 40 nm az alapterület,ennek fele fölé raktak egy galériát.Lent van egy nagy nappali,kis folyosón jobbra a fürdő, balra konyha.2 ember nem fér el a folyosón,és az egész lakásban 2 ajtó van: a fürdőszobai és a bejárati. Tehát ha valaki leégeti a kajáját,akkor az egész lakás szív.
 A bejárati ajtótótól jobbra van egy elég meredek és életveszélyes lépcső a galériához.Ragasztottunk csúszásgátlót,de az sem segít nagyon.Párszor már lezúgtunk onnan.:)
A galérián egy korlát van,na ott áll 2 ágy és egy komód.Más nem is fér el. Beljebb haladva egy újabb kis folyosó,tőle balra egy kisebb szoba,jobbra pedig egy sokkal kisebb kuszli,ahova nyílik a fürdőszoba ablaka.Kukkolóknak kitűnő lehetőség!
    Normális ember ilyet nem alkot.Ha nem lennének elöregedve az ablakok,és nem lenne a szigetelés rettenetes,a fürdő nem szellőzne.Csupa pozitívum.Kivéve a gázszámlát,na meg azt az élményt, mikor vacogunk télen.:)


Ma átmentünk nagybátyámékhoz szülinapozni.Nagy dínom-dánom volt,sok süti,kaja és vendég.Mindig megkérdezik a rokonok,hogy mit csinálok Pesten. Aztán egyre mélyebbre hatolnak a hülye kérdéseikkel,én meg önkéntelenül is osztom az észt. Végül is...ők kérdezték. Szeretem nézni,mikor nagy szemekkel figyelnek,hogy miket beszél ez a gyerek. Hát igen, Pest más világ, nekik pedig egészen idegen.Az ilyen kényszer-szerepvállalások után nagyon kelletlenül érzem magam,hiszen olyan dolgokról (főleg tanulmányok) "kell" beszélnem,ami abszolút nem az én világom.

Azt hiszem kezdek igazi felnőtt lenni.Kegyes hazugságokba ringatom a többieket. Egyrészt őértük,hogy ne legyen nehéz feldolgozni,hogy én miért nem azt csinálom.amit szeretnék, és hogy tűnjön úgy: van haszna az egyetemnek, másrészt magamért,mert már belefáradtam a sok magyarázatba.Kényszerpálya és kész.Én ezt már lezártam magamban.Majd előveszem vizsgaidőszakban.

Röviden-tömören az előzmények

         Tavaly ilyenkor javában készültem  az érettségire,és még nagyon nem tudtam,hova fogok jelentkezni.
Céltalan voltam,mint ahogy sok más társam is.Sopron egyik gimnáziumában tanultam,tehát még irányadó ötletem sem volt,hogy merre tovább. Két dologgal kellett kezdenem valamit: egy földrajz és egy angol érettségi. Valljuk be,ezzel nem sokra megy az ember fia.

           A leadási határidő előtt 2 nappal már éreztem,el kéne dönteni,hogy mit jelöljek.Egy kis családi noszogatás és az abszolút céltalanság hatására bejelöltem a BCE-t. Első helyre. Csodálatos szakot választottunk: fogalmam nem volt mire jó ez,és egyáltalán mit tanulunk majd. Életemben először vesztem össze apámmal. A felvételi miatt.De az én hülyeségem volt. Pestre akartam jönni. Utáltam előre ezt a helyet. Éreztem valahogy: ide fel fognak venni,aztán nyáron megérkezett a levél.(Naponta -  már-már betegesen  - néztem a postaládát...)

         Felvételt nyert. Nem tudtam,hogy sírjak-e, vagy nevessek.
Ezután jött a következő kérdés: elmenjek-e a gólyatáborba, vagy sem? Az ismeretségi köröm70%-a le akart beszélni róla,talán emiatt is vágtam bele. Augusztus végén volt,egy hétig tartott. Azt kell mondanom,az volt életem egyik legérdekesebb hete. Egy kupac idegennel össze voltam zárva. Előítéletek nélkül,tiszta lappal kezdett mindenki. Mikor a végén átléptem a tábor kapuin, tudtam,hogy megváltoztam. Nem csak élményekkel, barátokkal,hanem tapasztalatokkal is gazdagodtam.  Szeptemberben  már alig vártam,hogy láthassam újra a GT-s ismerősöket...

    Aztán eljött az is. Egyre több embert ismertem meg a szakomról,és manapság főként velük vagyok a legtöbbet. Találkoztam még GT-ben egy sráccal,aki nagyon tetszett. Szerencsére jó barátok lettünk,de sajnos ő a 2. félévtől már nem folytatta az egyetemet. Nem érezte magát eléggé erősnek és elkötelezettnek ehhez.(pedig ő 2 évet is agyalt,hova menjen).

    Azalatt a pár hónap alatt rengeteg mindent megéltünk együtt az új ismerőseimmel. Eddig még nem tapasztalt kötődés alakult ki közöttünk.Egyébként én is el akartam hagyni a BCE-t,mert felfordult tőle a gyomrom,főleg vizsgaidőszakban. De valahogy mégis maradtam. És jól döntöttem. Legalább is remélem.
     Úton kell lenni,nem szabad megtorpanni. Majd az út visz valahová. Azt hiszem nem gondolkoznék így,ha nem lennének körülöttem a barátaim, akikért érdemes felkelni,hogy beérjek 8-ra , akár  a világ legunalmasabb órájára is!