Így szerettem beléd

Megtaláltam egy régi bejegyzésem.
Örülök, hogy képes voltam érezni, megnyugtat. Remélem, még képes leszek valaha, valakit, így. Vagy jobban.


Szerda esti randevú

Verset szaval, és én némán, szemében elveszve hallgatom bársonyos,mély hangjának táncát a rímekkel, olyan rímekkel,amelyek az én szívemből is épp úgy napfényre kívánkoznak,mint az Általa választott vers rímei egy másik alkotótól. Megéli a verset, és tálcán kínálja, olyan fűszerekkel, amely az ízlésemnek tökéletesen megfelelnek. Közben lágy,édes barna sört kortyolgat és figyel, ízlel, hozzám szól, magáról szól és bájol. Úgy bájol, olyan ösztönösen veti rám láthatatlan, könnyed gyöngy hálóját, hogy alig veszem észre. Ha fázom, magához ölel, ha viharos szél hidege érint, ő útját állja felém. Csupa kellem és finomság árad a mozdulataiból és mosolyából. Arca pedig... arra nincsen szó.Szép és nem kevesebb,nem több. Szép és keresném a szót arra,amit érzek a tekintetébe révedve, de ezt csak én látom. És ott kellett hagynom, pedig némán kérlelte, hogy maradjak, csak egy nappal tovább. S mihelyst kimondtam, hogy nem maradhatok, ő máris hiányzott nekem.

Bejegyezte: Minka dátum: csütörtök, december 12, 2013

Zaklatás vagy jópofizás?

Közel a 40-hez, dús sötét haj, állandó jókedv, kisfiús pimaszság, kellemes és szellemes társalkodópartner, vezető beosztás. 10-ből 8 nő döglik utána, el is hiszi magáról, hogy ő egy igazi sármőr.

Nos, ez a sármőr - akiről már hallottam egyet,s mást - bejött hozzánk az irodába.

De kezdjük az elején. Pakolgattam egyedül az irodában, zenét hallgattam, amikor betoppant az egyik kolléga. Múltkor már találkoztam vele, tök aranyos, a munkatársaim is jókat mondanak róla. Akkor törött lábbal jött, de még így is jó kedélyű volt. Ez általánosan jellemző egyébként az ottaniakra.

Nem gyakori nálunk a jelenléte,mert másik épületben dolgozik, de a kis irodánkban az a szokás, hogy közeli és távoli ismerőst is nagy vendégszeretettel várjuk. Előzékenyen mondtam is neki, hogy a főnököm éppen nincs bent, közben pakolgattam, ő otthonosan ledobta a táskáját. Beszélgetős kedvében volt az ember, én meg udvarias vagyok. Újra közöltem vele, hogy a főnököm csak egy-két óra múlva lesz itt újra. Erre vigyorogva kérdezi:
- De ki mondta, hogy őt keresem?- szórakozott.
- Hiszen nincs több alternatíva!- válaszoltam.
- Nincseen?- kérdezte mézes-mázasan.
- De nincs ám.
- Hát hozzád jöttem!- mondta félkomolyan. Én pedig bele is álltam a szerepembe és komoly hangvételben megkérdeztem, mi ügyben. (Közben pedig azon agyaltam, hogy minek kell ez a színjáték.)
Az iránt érdeklődött, hogyan érzem magam ott és mi a véleményem, stb. stb.
Megdicsérte a frissen pakolt vitrint, meg hízelgett még picit. De örültem volna már, hogy megy, mert kényelmetlenül éreztem magam a small talkban. Szerencsére ezt sejthette, mert  kis tipródás után annak ellenére, hogy egyértelműen maradni szándékozott, odanyúlt a táskájához:
- Akkor ezt itt se hagyjam, ugye? - utalt arra, hogy a főnök jó soká érkezik- vagy bármi másra.
- Szerintem nem érdemes.- mondtam türelmesen mosolyogva.
Majd vidáman, nevetgélve elhagyta a hajót.

Csupán később esett le, miután a viccesnek tűnő szituációba mélyebben belegondoltam, hogy ez flört volt. A gesztusok, a hanglejtések, a pimaszság. Ezt más egy szia, jajó, oké, szia-val elintézte volna. De ő amint megtudta, hogy nincs ott, akit keres, kényelembe és a társaságomba helyezte magát.

Nincs sem pozitív, sem negatív érzésem ezzel kapcsolatban. Max. annyi, hogy ezt nem éreztem túl tisztelettudó, és a pozíciójához, valamint ismeretségünk rövid múltjához méltó stílusnak.

Más erre már zaklatást kiáltana. Én leszarom, mert bármikor tökön rúgom a csávót, ha csúnya dolgot próbálna művelni. De eddig nem fog elfajulni a dolog, teszek róla. :)

Egy újabb különös találkozás

   Tegnap elkelt baráti körömből az első leány. Az ő házasságukban hiszek, két nagyszerű ember nagyon jól egymásra talált.

   Azt mondják, hogy esküvőn remekül lehet ismerkedni. Nos, nekem eszem ágában nem volt ismerkedni semmiféle férfiemberrel. Egyébként is arra számítottam, hogy furcsa érzés lesz azzal a sráccal 5 év után újra találkozni, akivel egy szilveszter estén elég jól megtaláltuk a közös hangnemet. Pláne úgy, hogy tegnap este a menyasszonyával jelent meg. Szerencsére egymásra se bagóztunk és egyáltalán nem volt kellemetlen a jelenléte.

    Azonban észrevettem valakit, aki egyszerre volt ismerős és idegen is. Úgy gondoltam, hogy valahol már találkoztam vele, de nem tudtam volna előhívni az emlékeimből, hogy hol. Sokat pillantgatott felénk, és már az esküvő is lezajlott, amikor mellénk sodródott a sorban. Előzékenyen bemutatkoztam és meg is kérdeztem, hogy találkozhattunk-e már. Ő is ezen gondolkodott, ő is mondta, hogy ismerős vagyok, de nem jutottunk közel a megoldáshoz.

   Mint kiderült, ő a vőlegény egyik legjobb barátja, akiről sokat hallottam már. Végül a társaságunknál ragadt, és néha úgy beszélt, hogy nem mert a szemembe nézni, de folyton hozzám dumált. Amikor viszont elkaptam a tekintetét, valami furcsát láttam benne. Vonzalmat. Olyasmi lelki közösséget, amit nagyon ritkán tapasztalok. De pontosan ilyesfélét még sosem éltem meg: első pillantásra tökéletesen bizonyosnak lenni, hogy ezzel az emberrel a világ végére is elmennék kérdések nélkül, s úgy láttam, hogy ő is pont erre gondol.
    Egy bökkenő volt: elkéstünk 5 évet. Mert hogy ő már házas és van egy párhónapos gyerkőce. Amit én maximálisan tiszteletben is tartok, és kissé szégyellem is magam, hogy megzavartam a lelki békéjét ezzel a váratlan találkozással. Nekem kellemes emlék marad, ez bizonyos.