A napokban töltöttem be 32. életévemet és már nem írok vissza olyan embereknek, akikkel maximum udvariasságból beszélnék.
A kettő nem függ össze, de ha belemagyarázzuk rendesen, akkor mégis.
Tegnap egy olyan srác írt rám, akivel 8 évvel ezelőtt randiztam, egyszer találkoztam vele.
Ez a srác nagyon creepy volt, egy találkozás után az én albimban akarta csöveztetni a fél családját valami budapesti fesztivál során. Ennyire kellemetlen.
És 8 év után írt ismét, hogy mizu velem, hát számára nincs válaszom. Töprengtem azon, hogy a bunkóság elkerülése végett visszaírok neki szűkszavúan, de az ilyen emberek nem szokták venni a lapot.
Az ignorálás mellett döntöttem és nekem ehhez bátorság kellett.
Volt még idén egy hasonló eset: egy volt kollégám írt rám, aki akkoriban hónapokra eltűnt a munkahelyről és nagyon aggódtunk érte, mert kedveltük. Égre-földre kerestük őt, majd kiderült, hogy az OPNI-ba került, és rettenetesen haragudott rám, mert a lányának mertem jelezni, hogy féltjük és keressük őt. Azóta ez az ember nem érdekel engem, hiába próbálkozik.
Visszatekintve a Budapesten töltött évekre, rengeteg bolondba botlottam. Ezek az emberek nagyon károsak, mert nem lehet felismerni elsőre, hogy bolond, csak amikor már megkedvelted őket és visszaélnek a jóindulatoddal.
Talán most már azt mondhatom, hogy megérzem, ha valaki ilyen.
Egyébként tök jó szülinapom volt. Annak ellenére, hogy minden programot le kellett mondani, amit a Kedvesem szervezett nekem, mert lebetegedtem, én nagyon jól éreztem magam itthon.
Egy átlagos napnak tűnhetett, de pont erre volt szükségem!
Ugyanis az utóbbi két hétben teljesen elfogytam. A munkahelyen az a feladatom, hogy 5 embert tanítsak be egyedül (mert a régieket elüldözték), vegyem át a mindentudó géniusz feladatait is, aki sértődöttségből mondott fel, mert nem léptették elő, valamint csináljam a saját dolgaim is.
Elfogytam, de azt is látom közben, hogy az utóbbi fél évben most éreztem azt ezen a munkahelyen először, hogy van értelme bemenni. Persze nem a munka miatt, hanem az emberek miatt.
És jó érzés tanítani, hogy figyelnek rám, hogy kérdeznek, hogy múlik rajtam valami.
Sosem akartam ezt, nem vagyok ambíciózus, és valószínűleg a felettesem majd el fogja könyvelni ezt saját érdemeként, nulla ellentételezéssel.
És valósznűleg ha lezajlik a betanítás, a felettesem el fog távolítani engem, mert mint a régi csapat utolsó mohikánja, zavaró tényező vagyok, és hát nem is ő választott ki, látom rajta, hogy meg se próbál tenni azért, hogy maradjak.
Ezért interjúkra járok. Tegnap is voltam egyen, és egyre inkább azt látom, hogy alulértékelem magam. Az interjúkon gyakran felteszik a kérdést, hogy ez a pozi nekem elég-e.
Valójában a stressztűrőképességem miatt keresek kevésbé felelősségteljes pozikat, nem azért, mert ne lenne hozzá eszem.
Lehet majd ez változik, ki tudja. Ha ezen a munkahelyen megbecsülnének, ahol épp vagyok, akkor talán tudnék is szintet lépni, de mindenkit elzavartak, aki a javamat akarta, és elképesztő mennyire nyom inkább a latba a szimpátia, az uram-bátyám kapcsolatok, meg a saját egó, minthogy rendes dolgozó munkaerővel töltsék fel a pozikat, akik értik is, mit csinálnak.
Ha egy tisztességes hely lenne ez, a mostani csoportnak én lennék a vezetője papíron is, nem csak organikusan szerveződve. Kicsit most úgy érzem magam, mint az Outlanderben James Fraser a börtönben láncra verve, amikor a skót lázadás leverése után az elfogott skótok megválsztották őt vezetőnek.
