Valamit nagyon elb@szhattam. Az összes vélt, vagy valós egykori szerelmem jobbra cserélt, eljegyződnek, házasodnak, a barátok ugyanígy, lakást tudnak venni, szeretik a munkájukat, én meg...itt sínylődök egy nyominger albiban egyedül, és lenyomok napi 12-13 órákat egy munkahelyen aprópénzért, beáldozva a szabadidőm, az egészségem, hogy a végén tényleg ne maradjon semmi.
Bah...legnagyobb örömöm, ha elmegyek egy SZBB koncertre,ahova a megmaradt ismik közül nem hajlandó velem jönni senki, mert ők nem ezt hallgatják.
És kérdezik: jó ez?
És átmosott aggyal vidáman válaszolom: persze! Elhitetem magammal, hogy mások is elhiggyék.
De hiába a nagy szabadosság, a kötetlenség, ha nem használom ki. Hiába mondják nekem hogy okos, kedves, aranyos, ha a végére tényleg nem marad semmi.
Mire jó egy ilyen élet?
Rettenetesen rühellem ezt az egész nyűglődést.
