Volt, hogy kirúgtak, volt, hogy becsaptak közös megegyezést aláíratva, volt, hogy munkatársamtól búcsúztam, hogy a munkatársaim kijátszottak és én is mondtam már fel.
Jelenlegi munkahelyemen újabb tapasztalat ért ma: a felettesem felmondott. Az egyetlen olyan ember, aki az egységünk létezésének értelmét látta. Hát, úgy látszik menekül a süllyedő hajóról, mert hamarosan beköszönt a szervezeti átalakítás.
Látok, átlátok és értek én mindent. A játszmákat, az indíttatásokat, hogy ki miként mérlegeli saját helyzetét és hogyan próbál törekedni a jobb pozícióért.
Amikor ma közölte, hogy max 1-2 hónapig marad velünk, majdnem kétségbe estem, elárulva éreztem magam. Úgy éreztem, kihasználták a lojalitásom. Megint.
Azonban átgondoltam a lehetőségeim, és új megvilágításba került a helyzetem.
Azzal, hogy ő elmegy, az egységünk által végzett tevékenység tudásanyaga csakis az én fejemben lesz meg. Az egységünk fennmaradása valóban nem létfontosságú, de ez az ismeret, ha egyik napról a másikra elvész, elég nagy gondokat okozna a szervezet működésében.
Hónapokkal ezelőtt be akartam adni a felmondásom. Éreztem, hogy meg kell tennem. Igazából most is azt érzem, de közben az is igaz, hogy alkupozícióban vagyok...
Szépen átgondolom, hogy a nálam lévő tudás mennyit is ér, és ezt a vezetőséggel is szándékomban áll egyeztetni. Ha esetleg nem értenének velem egyet, hát úgyis jól járok, hiszen egyáltalán nincs veszteni valóm.
Csak az októberi Rasmus koncertre hadd jussak el.
