Meg kell adnom a lehetőséget magamnak

Visszautasítottam egy randevút, amely felkérésre már rég számítottam. Hogy miért?
Mert nem vagyok ráhangolódva ilyen csacskaságokra.

Egyébként mostanában eléggé rosszul vagyok, nem nagyon tudok másra koncentrálni.

Kicsit változtattam a felfogásomon. Eddig úgy gondoltam, hogy rohadt erős vagyok, egy csodálatos korszak áll előttem, és bátran kell nekirugaszkodnom a dolgoknak, terveznem kell és teljesíteni.

Egyik nap aztán rádöbbentem: ez egy baromság. Meg kell adnom a lehetőséget magamnak, hogy agonizáljak. Egyébként sem tudnék ellene tenni, hiszen mindenhogy megtörténik. Ha nem harcolok ellene, talán könnyebbé is tehetem.

És így is lett. Kimondtam, elfogadtam, hogy én most egy sivár, szomorú, magányos korszakomat élem, és nem vagyok hajlandó ezt kiszínezni. Aztán jöttek a rímek! No more költői válság, újra elszabadult a fantáziám. :)

Azért nem írok verseket...

... mert mindent már elmondott valaki úgy, ahogyan és sosem leszek képes.

Palya Bea, Szabó Balázs, Lauri, Bono, Sia és sokan mások.

Aztán az ihlet meghal. Vagy gyűlik?

De az biztos, hogy a boldogságszintem nem idéz elő költői válságot.

De majd írok, ígérem.

Ám most itt vannak drága, jó Szabó Balázs szavai:

Hol vagy most élet, szerelem?
Elviszlek éles síneken
Hol vagy boldogság, türelem?
Mért nem jössz néha közelebb?
Hol vagy most másik kezeken?
Ki vitt el szép kis idegen?
Hol vagy most sírás üresen?
Mért nem jössz néha közelebb?

Itt vagy most élet, tipikus,
Nem vagy most hozzám kritikus.
Csak a lényeg kúszik füveken,
Nem látják félszeg szemeken.
Két karba öltve nem szeret
Mozdulni éles köveken...