Ünnepek 2024

A megszokottak szerint hazautaztam az ünnepekre. Összességében jó volt, de nehéz felvenni az itteni tempót. Nem is szeretném, van saját életem.

Tegnap látva a régi ismerősöket, illetve beleütközve pár problémába, arra jutottam, hogy az itthonlét kőkeményen emlékeztet mindarra, ami nem tudok lenni.

Látva, hogy az 5-10 évvel fiatalabb lányok a kisgyerekeiket terelgetik a frissen felújított/vásárolt házaik előtt, a szomszédok az unokákat dícsérik, plusz innen autó nélkül nem lehet eljutni kb. sehova, meg sem tudom látogatni ésszerű időráfordítással az ismerőseimet...plusz a nagymama sem volt rest közölni, hogy rossz utat válaszottam, meg kifutok az időből..., rettenetesen furcsán éreztem magam.

Igazából utálatot, elkeseredettséget és feszültséget éreztem, és azt, hogy nem vagyok elég. "Köszi" mindenkinek btw...

Alapvetően nem foglalkozok ezekkel a kérdésekkel, mert az "önálló én" jól menedzseli az életét a megfelelő élettérben, Pesten. De ilyenkor rámzúdulnak a kéretlen elvárások. Más vagyok, mint az itteniek. Mindig is más voltam. Ez a környezet most is csak a gyengeségeimre tud fókuszálni, és gyerekkoromban sem tudtam megtalálni itt a helyem. Már látom, miért. Sosem éreztem idevalónak magam, nem véletlenül tűntem el egy másik városba.

És igen, továbbra sem fogok vezetni, mert be tudom látni, hogy alkalmatlan vagyok rá, ugyanúgy tisztán látom és határozottam tudom, hogy nekem nem kell se házasság, se gyerek. Utálom ezt a nyomasztást. 

De ez az egész nyomorult ország erről szól. Csak az tud egyről a kettőre lépni, aki ellik. Ha dolgozol átlagos emberként, és véletlenül nem Ausztriából hozod haza lóvét (majd szavazol le a kormánypártra), illetve nem vagy IT-s, vagy valami komoly érdekkör része, eláshatod magad. 

Na cupp, boldog új évet!

A friss 32-es

A napokban töltöttem be 32. életévemet és már nem írok vissza olyan embereknek, akikkel maximum udvariasságból beszélnék.

A kettő nem függ össze, de ha belemagyarázzuk rendesen, akkor mégis.

Tegnap egy olyan srác írt rám, akivel 8 évvel ezelőtt randiztam, egyszer találkoztam vele.

Ez a srác nagyon creepy volt, egy találkozás után az én albimban akarta csöveztetni a fél családját valami budapesti fesztivál során. Ennyire kellemetlen. 

És 8 év után írt ismét, hogy mizu velem, hát számára nincs válaszom. Töprengtem azon, hogy a bunkóság elkerülése végett visszaírok neki szűkszavúan, de az ilyen emberek nem szokták venni a lapot.

Az ignorálás mellett döntöttem és nekem ehhez bátorság kellett.

Volt még idén egy hasonló eset: egy volt kollégám írt rám, aki akkoriban hónapokra eltűnt a munkahelyről és nagyon aggódtunk érte, mert kedveltük. Égre-földre kerestük őt, majd kiderült, hogy az OPNI-ba került, és rettenetesen haragudott rám, mert a lányának mertem jelezni, hogy féltjük és keressük őt. Azóta ez az ember nem érdekel engem, hiába próbálkozik.

Visszatekintve a Budapesten töltött évekre, rengeteg bolondba botlottam. Ezek az emberek nagyon károsak, mert nem lehet felismerni elsőre, hogy bolond, csak amikor már megkedvelted őket és visszaélnek a jóindulatoddal.

Talán most már azt mondhatom, hogy megérzem, ha valaki ilyen.

Egyébként tök jó szülinapom volt. Annak ellenére, hogy minden programot le kellett mondani, amit a Kedvesem szervezett nekem, mert lebetegedtem, én nagyon jól éreztem magam itthon.

Egy átlagos napnak tűnhetett, de pont erre volt szükségem!

Ugyanis az utóbbi két hétben teljesen elfogytam. A munkahelyen az a feladatom, hogy 5 embert tanítsak be egyedül (mert a régieket elüldözték), vegyem át a mindentudó géniusz feladatait is, aki sértődöttségből mondott fel, mert nem léptették elő, valamint csináljam a saját dolgaim is.

Elfogytam, de azt is látom közben, hogy az utóbbi fél évben most éreztem azt ezen a munkahelyen először, hogy van értelme bemenni. Persze nem a munka miatt, hanem az emberek miatt.

És jó érzés tanítani, hogy figyelnek rám, hogy kérdeznek, hogy múlik rajtam valami.

Sosem akartam ezt, nem vagyok ambíciózus, és valószínűleg a felettesem majd el fogja könyvelni ezt saját érdemeként, nulla ellentételezéssel.

És valósznűleg ha lezajlik a betanítás, a felettesem el fog távolítani engem, mert mint a régi csapat utolsó mohikánja, zavaró tényező vagyok, és hát nem is ő választott ki, látom rajta, hogy meg se próbál tenni azért, hogy maradjak.

Ezért interjúkra járok. Tegnap is voltam egyen, és egyre inkább azt látom, hogy alulértékelem magam. Az interjúkon gyakran felteszik a kérdést, hogy ez a pozi nekem elég-e. 

Valójában a stressztűrőképességem miatt keresek kevésbé felelősségteljes pozikat, nem azért, mert ne lenne hozzá eszem.

Lehet majd ez változik, ki tudja. Ha ezen a munkahelyen megbecsülnének, ahol épp vagyok, akkor talán tudnék is szintet lépni, de mindenkit elzavartak, aki a javamat akarta, és elképesztő mennyire nyom inkább a latba a szimpátia, az uram-bátyám kapcsolatok, meg a saját egó, minthogy rendes dolgozó munkaerővel töltsék fel a pozikat, akik értik is, mit csinálnak.

Ha egy tisztességes hely lenne ez, a mostani csoportnak én lennék a vezetője papíron is, nem csak organikusan szerveződve. Kicsit most úgy érzem magam, mint az Outlanderben James Fraser a börtönben láncra verve, amikor a skót lázadás leverése után az elfogott skótok megválsztották őt vezetőnek.

Ifjú tehetségek - meg mi, harmincasok

Bevallom, 19 évesen nagyobb boomer voltam, mint most.
Hogy mi változott? Eltelt kicsit több, mint egy évtized és már csodálom a nálam fiatalabbakat.

Sok minden történt velem, sokat csiszolt rajtam az idő. S közben a családba pottyant egy csodás unokahúg, akivel kell tartanom a lépést és örömmel teszem.

A gondolataim annak apropóján születtek, hogy karácsonyi ajándékot kerestem a lánynak, aki nagy Ferrari drukker, azon belül persze nyilvánvaló, hogy egy lányt nem a gépek és teljesetímény, hanem a monacói versenyző, Charles Leclerc csillogó szeme ejthet rabul. 

Kerestem képeket az ajándékhoz, mert az útmutatás az volt, hogy legyen valami Ferraris, főleg Leclerc-es, de legyen rajta a másik ifjú tehetség is, Carlos Sainz Jr..

Persze, mindent a gyermek boldogsága érdekében!

Már két órája válogattam a képeket, és azt akartam, hogy valami pozitivitást sugározzanak, ha majd rájuk néz. Aztán egyszer csak megláttam ezeken a kedves arcokon azt, amit unokahugi láthat bennük: a huncut élettelteli tekintetet, és nem tudtam nem elnevetni magam, nagyfranc kölkök ezek!

És ekkor jöttem rá, hogy a világ generációt váltott, már nem nekem szól. Nekem ott vannak az öreg metalosok meg a Rasmusék. Múzeumi darabok, tehát már én is az vagyok. De nem bánom, mert jó érzéssel tölt el, hogy láthatom, mennyi érték és tehetség jön utánunk. Unakohúgom például épp még csak belépett a tini korszakba, de már aranyérmes sportoló. 

A Forma 1-ben személyes kedvencem a mindig mosolygó Lando Norris, aki szintén elképszetően fiatal, mindössze 23 éves.

Ezek a fiatalok valami egészen mást képviselnek, mint mi. 

S térjünk át most az országot foglalkoztató Azahriah jelenségre. A srác 21 éves és öröm látni, hogy akkora bombát robbantott a magyar közéletben, hogy csak kapkodják az emberek a fejüket.

Amit én láttam belőle: egy tinit kicsaptak a suliból, elkezdett egy Youtube csatornát, és a (kora)érett gondolataival, a kiváló meglátásaival, az alaposságával  és a határozott és reményt keltő értékrendjével sok emberhez eljutott.  Szerettem a csatornáját, mert mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy tanulhatok tőle, hogy tud újat mondani, és sok esetben egyet is tudtam érteni az ő nézeteivel. Mondhatni, hogy ő egy hidat képzett a fiatalok és köztem. 

Nagyon üdítő jelenség volt Pule. És akkor csak úgy elkezdett gitározgatni. Ebből annyit vettem észre, hogy megemlítette néha videóiban, egy évvel később pedig Azahriaht bömböltettek a tinik a parkokban.

A zenéje nem nekem szól, de elmosolyodtam és arra gonoltam, hogyha a fiatalok őt veszik észre és követik, akkor az egy jó irány.

Úgy gondolom, hogy Azi népszerűségének titka az, hogy organikusan alakult ki. 

Azt látom, hogy Azi egy önmagát csiszoló gyémánt, a zenében nincs fő csapásiránya, folyamatosan tanul, együtt fejlődik a zenével, nem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépése. Szeretném látni majd, hogy pl. 5 vagy 10 év alatt mivé válik.

Ez a fiatal srác kísérletezik a magyar közönségen, és lehet, hogy a közönség alig várta már, hogy valaki végre kísérletezzen rajtuk! 

Mert az eddig elérhető, elcsépelt, tucat-jellegű zeneipari termékek unalmassá váltak.

Már régen tapasztaltunk valami újat. Mikor is volt? Talán amikor az MR2 Petőfi Rádió a fénykorát élte.

Mai napom

Nos, visszaolvastam a 10 évvel ezelőtti bejegyzéseimet, és magamra sem ismertem. Választékosan fogalmaztam, számos élménnyel gazdagodtam nap mint nap, és mosolygós, vidám voltam, amivel tudtam másokra is hatni.

Emlékszem, akkor nagyon elítéltük egy barátommal a besavanyodott magyarokat, és kinyilatkoztattuk, hogy mi nem leszünk ilyenek.
Ehhez képest ma úgy érzem, azzá lettünk, amivé semmiképp sem akartunk válni.
Mintha nehezen vennénk a felnőttkor által elénk gördített akadályokat. 

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy minden történet, eset, élmény tanít nekünk valamit. Rákényszerülünk a megélésre, a túlélésre, vagy a megoldásra.

Manapság nem is lehetnénk olyan üde és friss lények, mint egyetemista korunkban.
Naponta bejárunk dolgozni, a munkahelyek, a munkatársak olyanok, amilyenek. Nem barátok közt vagyunk folyamatosan. Felnőttes helyzetekbe kerülünk. Nem a buli, a móka és a rengeteg szabadidő kitöltése van fókuszban.

Egy barátom gyereke most a héten született volna meg. Szegény koraszülött volt félidőre és meghalt.

Egy másik barátom esküvőre készül.

Másikuk most lesz egyéni vállalkozó.

A harmadik most vett házat vidéken és kezd merőben új életet.

Jómagam pedig a munkahelyváltáson dolgozom.

Nagyon érdekes, hogy ezekkel az emberekkel ez a sok sorsdöntő dolog csak az elmúlt 2-3 évben indult be. Addig viszonylag tét nélkül élték az életüket.

****

Manapság nem érzem jól magam a munkahelyemen. Volt régen egy jó közösség, jó dinamikával, egymást kiegészítő személyiségekkel. Egyik kollegina április óta nem dolgozik velünk, közben jött egy törtető, kisebbségi komplexussal küzdő és Karen típusú ember, s mellé az egyikünket kinevezték vezetőnek, akinél kezdenek jelentkezni a hatalomittasság jelei.

És ezt mind láttam hónapokkal előre. Szóltam a vezető-jelöltnek, hogy vigyázzon, nehogy ez a változás negatívan befolyásolja a személyiségét. 

Tudtam, hogy az új, törtető lányka nem fogja a közösség egységét erősíteni.

Nem jó érzés, hogy igazam volt. Ezek az emberek elszabadultak, előbukkant a megmondó, harcias és elnyomó énjük, elkezdték a perifériára szorítani a megszokott dolgokat.

Másfél hétig nagyon komoly válságot éltem át. Úgy érzeztem, nincs megoldásom, nincs akihez fordulhatnék. Annyira stresszes voltam, hogy teljesen beszűkült a tudatom és autopilot-on voltam, így nem igazán emlékszem semmire, a testem csak túl akart élni. Gondoltam rá, hogy kiveszek 1-2 hét betegszabit kiégéssel, de nem tettem.

Nem az első alkalom, hogy munkahelyen kiégek. Természetesen alapvetően az én reakcióimmal vannak problémák, túl komolyan veszem, túlságosan bevonódok a munkahelyi doglokba.
Pedig valójában nem múlik rajta semmi, csak amikor igazságtalanság, alakoskodás, aljasság jön a képbe, én teljesen ledobom a láncot.
Nem tudom pár lépéssel hátrébbról szemlélni a dolgokat. Ilyenkor engem össze kell lapátolni, ami nem kis meló.

Újszerű tünet, ami az elmúlt években nem volt, hogy nem igazán tudok jól és eleget aludni, ha merengek a problémákon. 1-3 órát maximum, és ezzel jön minden szoksásos dolog: kialvatlanság, koncentrációzavar, teljesítménycsökkenés, beszűkült tudat, beszúkült érzelmi világ, borúlátóság, életuntság, életfáradtság.

Ez valami olyasmi, mintha a gondolataim, akár egy kisegér cikáznának egy nyitott fedelű dobozban, keresve a megoldást, gyártva a stratégiákat, elképzelve, hogy mihez van, vagy nincs muníciója, és csak a falakat látom, de felelé, a doboz teteje felé már elfelejtek nézni.

Aztán egyik reggel az Instán láttam egy hirdetést (milyen klassz, hogy a célzott marketing hasznos is lehet).

Pszichológusok egy egésznapos online előadássorozatot tartottak, amely a trauma feldolgozásának témája köré épült. 
Nem gondoltam, hogy valaha komoly tramua ért volna, viszont érdekelt a téma. 5 vagy 6 előadást hallgatatm végig és folyamatosan kerestem a saját helyzetemhez kapcsolható információkat.
Nagyon-nagyon sok dolgot segített másként látni. Azóta jobban vagyok, ma már energikus voltam és úgy érzem, hogy másokra is tudok végre figyelni.

Kicsit túllendültem a munkahelyi nyavajákon és ignorálni kezdtem a toxikus kollégákat. Tudom, hogy amint ismét nagyobb negatív hatást gyakorol majd rám a sok munkahelyi kuszaság, a sérülékeny egyensúly megborulhat.

Persze, mondhatnám, hogy jajj mi lesz, max. felmondok, de akkor az megint csak menekülés lenne a probléma elől. 
Azt hiszem, hogy 2 év után itt már baráti kapcsolatok sorsa is eldőlhet, ezért sem annyira kellemes ez az új, vad helyzet.

Egyébként a munkahelyi zavarok súlyosságát szerintem jól reprezentálja az, hogy a 300 fős cégből az utóbbi egy hónapban 30 ember felmondott, szinte egyszerre.

Mert nem csak a kis-Karenekkel van gond, hanem a nagyobbakkal is. Abszurd, életszerűtlen és méltatlan helyzetbe sodorják a munkavállalókat folyamatosan, ez egy igazi bohózat! Egy bohócparádé.

Nem szeretnék mások hülyeségének áldozatává válni, nap mint nap mérlegelem a felmondás lehetőségét.

Boldog embert nem nagyon látni mapaság

 Jó rég nem írtam. De ma!

Már második éve irodalmárokkal dolgozom, írnak ők eleget helyettem is! Köztük titkolom művészi vénám, ott én vagyok a racionális lény, a technikai szaki.

Igazán különös, ahogy ez alakult.

És annyi más is. A boldogságot még most is keresem, persze mindig ilyenkor írok, amikor a padló felé zuhanok.

A mai napon munka után kimentem egykori egyetememhez, hogy kicsit visszatérjek az origóhoz, átgondolhassam csendben, mi hogyan zajlott az elmúlt években. 

Reméltem, hogy segít, megnyugvást ad, ahogy a mai gyönyörű tavaszi napban is nagyon bíztam.

Leültem aztán a tóhoz, és figyelgettem az embereket. Az egyik egy idős bácsi volt, hátratett kézzel botorkált egyedül. A másik egy fiatal apa volt a gyerkőcével, tanítgatta járni a lépcsőn. Aztán láttam egy középkorú anyát, rajta sok táska, munkából, boltból, suliból jött, vele iskoláskorú fia, mentek a másikért az oviba. Az anyuka dühödten könyörgött a gyereknek, hogy menni kell időre, ne mászkájon el, de a gyerek makacskodott. 

Ugyanazon az útvonalon szaladt el egy weimari vizsla is a gazdájától, aki hasonló módon dorgálta a kutyát, mint az anyja a gyereket. 

Lehet csak ott kellett volna hagyni őket játszani, míg az elfogalt szülők, gazdák elintézik a dolgukat. Ideális világ lenne.

***

Legjobb barátosnémnek májusban esküvője lesz egy olyan férjjel, akiben én látok kivetnivalót.

Küzdök nagyon, hogy visszafogjam ellenszenvem illendő keretek közé. Sokat gondolkodtam, miért alakult ez így, hogy pont ehhez a férfihez vonzódik, aki korábban hazudott, átverte, hamis volt vele.

Miért csinál úgy, mint valami agymosott Hamupipőke rózsaszín ködben? Amúgy is: bárki hogy tud ilyen bizalmat szavazni egy "erkölcsileg rosszul vizsgázott" embernek?

Aztán rájöttem, hogy felismerte, hogy nagyon nem akar egyedül lenni. Valószínűleg az összes embert titokban, tudat alatt, vagy nyíltan ez motiválja: csak ne legyen egyedül.

Aztán ezt megoldják valahogy.

Közben a családos kollégák beszélgetései is felelevenedtek bennem. Sokszor van, hogy küzdenek: egy rosszul választott férjjel, folyton beteg gyerekkel, épp nem megfelelően viselkedő feleséggel, túlnőtt tartozásokkal, álnok testvéri-, baráti- vagy munkakapcsolatokkal.

Vagy épp összetörik az autó, vagy épp belemegy a szilánk a szemébe, vagy épp idegesítő az anyós, földbe döngölik egymás méltóságát, saját anyja viselkedik vállalhatatlanul...

Aztán a gondolataim az én élethelyzetemre terelődtek: érzelmi és viszonylagos anyagi biztonságban élek, a párom egy igazi társ a jóban és a rosszban is. Akkor és oda megyünk, amikor akarunk, legyen szó egy délutánról, vagy országokról. 

Az utóbbi néhány évben megvalósítottam olyan dolgokat, amikre tizenakárhány éve vágytam.

Nálunk nincs idegesítő anyós, nincs gyerek, nincs habobosbabos esküvő, nincs kompenzáló instaposzt.

Mégis...én olyan szürkének érzem magam. Nem elégedetlen vagyok, hanem mostanság semminek nem tudok örülni.

Egy remek koncerten járva, egy városnéző kiránduláson, vagy baráti összejövetelen mostanában csak némán és kelletlenül nézek ki a fejemből, és nem élem meg, nem élvezem.

            Olyan furcsa ez, látva az orrom előtt lévő embereket, gondolhatnám róluk,
hogy boldogabbak nálam, megtalálták a helyüket az életben...de valójában éppen ugyanúgy
 a saját döntéseik rabjai, mint ahogy én vagyok.

(De tényleg rab vagyok?)

Nekik azzal van dolguk, amit bevállaltak, nekem meg azzal, amit nem.:D

Aztán a végén arra jutottam, nézve a tavat, hogy mindenki élete folytonos küzdés és szarakodás. Boldog embert nem nagyon látni sajnos mapaság.

És így talán el tudom fogadni lassan barátnőm döntését, hiszen a végén bárhogy is választana, nincs tanulmány arra, mivel járna jobban. Engem ez azért foglalkoztat, mert szeretem és fontos nekem a boldogsága. Talán jobban is, mint a sajátom.