Jó rég nem írtam. De ma!
Már második éve irodalmárokkal dolgozom, írnak ők eleget helyettem is! Köztük titkolom művészi vénám, ott én vagyok a racionális lény, a technikai szaki.
Igazán különös, ahogy ez alakult.
És annyi más is. A boldogságot még most is keresem, persze mindig ilyenkor írok, amikor a padló felé zuhanok.
A mai napon munka után kimentem egykori egyetememhez, hogy kicsit visszatérjek az origóhoz, átgondolhassam csendben, mi hogyan zajlott az elmúlt években.
Reméltem, hogy segít, megnyugvást ad, ahogy a mai gyönyörű tavaszi napban is nagyon bíztam.
Leültem aztán a tóhoz, és figyelgettem az embereket. Az egyik egy idős bácsi volt, hátratett kézzel botorkált egyedül. A másik egy fiatal apa volt a gyerkőcével, tanítgatta járni a lépcsőn. Aztán láttam egy középkorú anyát, rajta sok táska, munkából, boltból, suliból jött, vele iskoláskorú fia, mentek a másikért az oviba. Az anyuka dühödten könyörgött a gyereknek, hogy menni kell időre, ne mászkájon el, de a gyerek makacskodott.
Ugyanazon az útvonalon szaladt el egy weimari vizsla is a gazdájától, aki hasonló módon dorgálta a kutyát, mint az anyja a gyereket.
Lehet csak ott kellett volna hagyni őket játszani, míg az elfogalt szülők, gazdák elintézik a dolgukat. Ideális világ lenne.
***
Legjobb barátosnémnek májusban esküvője lesz egy olyan férjjel, akiben én látok kivetnivalót.
Küzdök nagyon, hogy visszafogjam ellenszenvem illendő keretek közé. Sokat gondolkodtam, miért alakult ez így, hogy pont ehhez a férfihez vonzódik, aki korábban hazudott, átverte, hamis volt vele.
Miért csinál úgy, mint valami agymosott Hamupipőke rózsaszín ködben? Amúgy is: bárki hogy tud ilyen bizalmat szavazni egy "erkölcsileg rosszul vizsgázott" embernek?
Aztán rájöttem, hogy felismerte, hogy nagyon nem akar egyedül lenni. Valószínűleg az összes embert titokban, tudat alatt, vagy nyíltan ez motiválja: csak ne legyen egyedül.
Aztán ezt megoldják valahogy.
Közben a családos kollégák beszélgetései is felelevenedtek bennem. Sokszor van, hogy küzdenek: egy rosszul választott férjjel, folyton beteg gyerekkel, épp nem megfelelően viselkedő feleséggel, túlnőtt tartozásokkal, álnok testvéri-, baráti- vagy munkakapcsolatokkal.
Vagy épp összetörik az autó, vagy épp belemegy a szilánk a szemébe, vagy épp idegesítő az anyós, földbe döngölik egymás méltóságát, saját anyja viselkedik vállalhatatlanul...
Aztán a gondolataim az én élethelyzetemre terelődtek: érzelmi és viszonylagos anyagi biztonságban élek, a párom egy igazi társ a jóban és a rosszban is. Akkor és oda megyünk, amikor akarunk, legyen szó egy délutánról, vagy országokról.
Az utóbbi néhány évben megvalósítottam olyan dolgokat, amikre tizenakárhány éve vágytam.
Nálunk nincs idegesítő anyós, nincs gyerek, nincs habobosbabos esküvő, nincs kompenzáló instaposzt.
Mégis...én olyan szürkének érzem magam. Nem elégedetlen vagyok, hanem mostanság semminek nem tudok örülni.
Egy remek koncerten járva, egy városnéző kiránduláson, vagy baráti összejövetelen mostanában csak némán és kelletlenül nézek ki a fejemből, és nem élem meg, nem élvezem.
Olyan furcsa ez, látva az orrom előtt lévő embereket, gondolhatnám róluk,
hogy boldogabbak nálam, megtalálták a helyüket az életben...de valójában éppen ugyanúgy
a saját döntéseik rabjai, mint ahogy én vagyok.
(De tényleg rab vagyok?)
Nekik azzal van dolguk, amit bevállaltak, nekem meg azzal, amit nem.:D
Aztán a végén arra jutottam, nézve a tavat, hogy mindenki élete folytonos küzdés és szarakodás. Boldog embert nem nagyon látni sajnos mapaság.
És így talán el tudom fogadni lassan barátnőm döntését, hiszen a végén bárhogy is választana, nincs tanulmány arra, mivel járna jobban. Engem ez azért foglalkoztat, mert szeretem és fontos nekem a boldogsága. Talán jobban is, mint a sajátom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése