Mai napom

Nos, visszaolvastam a 10 évvel ezelőtti bejegyzéseimet, és magamra sem ismertem. Választékosan fogalmaztam, számos élménnyel gazdagodtam nap mint nap, és mosolygós, vidám voltam, amivel tudtam másokra is hatni.

Emlékszem, akkor nagyon elítéltük egy barátommal a besavanyodott magyarokat, és kinyilatkoztattuk, hogy mi nem leszünk ilyenek.
Ehhez képest ma úgy érzem, azzá lettünk, amivé semmiképp sem akartunk válni.
Mintha nehezen vennénk a felnőttkor által elénk gördített akadályokat. 

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy minden történet, eset, élmény tanít nekünk valamit. Rákényszerülünk a megélésre, a túlélésre, vagy a megoldásra.

Manapság nem is lehetnénk olyan üde és friss lények, mint egyetemista korunkban.
Naponta bejárunk dolgozni, a munkahelyek, a munkatársak olyanok, amilyenek. Nem barátok közt vagyunk folyamatosan. Felnőttes helyzetekbe kerülünk. Nem a buli, a móka és a rengeteg szabadidő kitöltése van fókuszban.

Egy barátom gyereke most a héten született volna meg. Szegény koraszülött volt félidőre és meghalt.

Egy másik barátom esküvőre készül.

Másikuk most lesz egyéni vállalkozó.

A harmadik most vett házat vidéken és kezd merőben új életet.

Jómagam pedig a munkahelyváltáson dolgozom.

Nagyon érdekes, hogy ezekkel az emberekkel ez a sok sorsdöntő dolog csak az elmúlt 2-3 évben indult be. Addig viszonylag tét nélkül élték az életüket.

****

Manapság nem érzem jól magam a munkahelyemen. Volt régen egy jó közösség, jó dinamikával, egymást kiegészítő személyiségekkel. Egyik kollegina április óta nem dolgozik velünk, közben jött egy törtető, kisebbségi komplexussal küzdő és Karen típusú ember, s mellé az egyikünket kinevezték vezetőnek, akinél kezdenek jelentkezni a hatalomittasság jelei.

És ezt mind láttam hónapokkal előre. Szóltam a vezető-jelöltnek, hogy vigyázzon, nehogy ez a változás negatívan befolyásolja a személyiségét. 

Tudtam, hogy az új, törtető lányka nem fogja a közösség egységét erősíteni.

Nem jó érzés, hogy igazam volt. Ezek az emberek elszabadultak, előbukkant a megmondó, harcias és elnyomó énjük, elkezdték a perifériára szorítani a megszokott dolgokat.

Másfél hétig nagyon komoly válságot éltem át. Úgy érzeztem, nincs megoldásom, nincs akihez fordulhatnék. Annyira stresszes voltam, hogy teljesen beszűkült a tudatom és autopilot-on voltam, így nem igazán emlékszem semmire, a testem csak túl akart élni. Gondoltam rá, hogy kiveszek 1-2 hét betegszabit kiégéssel, de nem tettem.

Nem az első alkalom, hogy munkahelyen kiégek. Természetesen alapvetően az én reakcióimmal vannak problémák, túl komolyan veszem, túlságosan bevonódok a munkahelyi doglokba.
Pedig valójában nem múlik rajta semmi, csak amikor igazságtalanság, alakoskodás, aljasság jön a képbe, én teljesen ledobom a láncot.
Nem tudom pár lépéssel hátrébbról szemlélni a dolgokat. Ilyenkor engem össze kell lapátolni, ami nem kis meló.

Újszerű tünet, ami az elmúlt években nem volt, hogy nem igazán tudok jól és eleget aludni, ha merengek a problémákon. 1-3 órát maximum, és ezzel jön minden szoksásos dolog: kialvatlanság, koncentrációzavar, teljesítménycsökkenés, beszűkült tudat, beszúkült érzelmi világ, borúlátóság, életuntság, életfáradtság.

Ez valami olyasmi, mintha a gondolataim, akár egy kisegér cikáznának egy nyitott fedelű dobozban, keresve a megoldást, gyártva a stratégiákat, elképzelve, hogy mihez van, vagy nincs muníciója, és csak a falakat látom, de felelé, a doboz teteje felé már elfelejtek nézni.

Aztán egyik reggel az Instán láttam egy hirdetést (milyen klassz, hogy a célzott marketing hasznos is lehet).

Pszichológusok egy egésznapos online előadássorozatot tartottak, amely a trauma feldolgozásának témája köré épült. 
Nem gondoltam, hogy valaha komoly tramua ért volna, viszont érdekelt a téma. 5 vagy 6 előadást hallgatatm végig és folyamatosan kerestem a saját helyzetemhez kapcsolható információkat.
Nagyon-nagyon sok dolgot segített másként látni. Azóta jobban vagyok, ma már energikus voltam és úgy érzem, hogy másokra is tudok végre figyelni.

Kicsit túllendültem a munkahelyi nyavajákon és ignorálni kezdtem a toxikus kollégákat. Tudom, hogy amint ismét nagyobb negatív hatást gyakorol majd rám a sok munkahelyi kuszaság, a sérülékeny egyensúly megborulhat.

Persze, mondhatnám, hogy jajj mi lesz, max. felmondok, de akkor az megint csak menekülés lenne a probléma elől. 
Azt hiszem, hogy 2 év után itt már baráti kapcsolatok sorsa is eldőlhet, ezért sem annyira kellemes ez az új, vad helyzet.

Egyébként a munkahelyi zavarok súlyosságát szerintem jól reprezentálja az, hogy a 300 fős cégből az utóbbi egy hónapban 30 ember felmondott, szinte egyszerre.

Mert nem csak a kis-Karenekkel van gond, hanem a nagyobbakkal is. Abszurd, életszerűtlen és méltatlan helyzetbe sodorják a munkavállalókat folyamatosan, ez egy igazi bohózat! Egy bohócparádé.

Nem szeretnék mások hülyeségének áldozatává válni, nap mint nap mérlegelem a felmondás lehetőségét.