Koncertek éve

Idén nem kevés nagykoncerten veszek részt. Budapest nagyon szuper ebből a szempontból, és végre eljött az életemben az az időszak, amikor meg is valósíthatom az elképzeléseimet.

Voltam Hurts és Imagine Dragons koncerten, megyek Offspringre, Rasmusra éééés amit ma szerveztem le és a legeslegjobban várom: Yungbludra. Nagyon lenyűgöz, így hát látnom kell őt.

Bátorkodtam bátornak lenni

Az egykori egyetemi barátom ismét felkeresett, jelezte, hogy az országban van. Egy ideig hezitáltam, miként is reagálhatnék erre. Egyet tudtam, hogy nem állok készen vele találkozni. Az a fajdalom, az a felismerés, ami tavaly novemberben a találkozásunkat követte, már tartózkodóvá tett. Azt hiszem, nincs már közös ügyünk, sok mindenre rádöbbentem, amikor a pszichodokimmal átbeszéltük ezt az ismeretséget. Hagytam magam bántani, naivan. Most meghoztam a döntést, őt már engedem többé, hogy bánthasson. Nagyon határozottan közöltem is vele, hogy nincs apropója a találkozásnak. Remélem megbékél. Ő is és én is. Bátor voltam, és utána a megkönnyebbülés ismeretlen érzése fogott el. Pontot tenni valami végére, csodálatos.

Unalmas

A politika. A közélet. Ki mondott kire, mit és miért. Aztán hazudott, megtévesztett, visszavonta, helyreigazította, de valójában nem is. Neked nagyobb a fejed. Nem, neked!
Unalmas a bántás, a gyűlölködés, a hibáztatás, az uszítás. Hagyjátok már abba! Mérgező. Tudom, csak ki kellene kapcsolnom az internetet, a TV-t, a rádiót...csak pont akkor kellene pislognom, amikor a villamos plakát mellett halad el, csak el kellene zárnom magam ettől a szennytől. 
De ha én elzárom magam, addig a valóság tovább rohad.

Nem ilyen világ ígéretét hordozta magában a gyerekkorom. Csodás volt gyereknek lenni, és tudtam, hogy haladunk szépen előre, rácsodálkoztunk új dolgokra, nyílott a világ. 

Egy hónapja Valenciában jártam. A földrajzkönyvem egy apró fotóján szerepeltek a legikonikusabb épületei, és már akkor tudtam, hogy egyszer látnom kell.

Odamentem, leültem csendben és bámultam. Lenyűgöző volt, modern, békés, és végre azt éreztem, megérkeztem abba a világba, amit elképzeltem, hogy vár majd felnőttként.

Nekem nincsen semmilyen extremitás a magyar identitásomban. Engem nem érdelnek a népművészetek, se Trianon, se a Fölszállott a páva, se a balsors. Sőt, mióta benne dolgozom, az irodalomtól és a művészvilágtól is egyre tartózkodóbbá válok. 
Csupán annyi érdekel, hogy itt, ahova születtünk, emberhez méltó életünk legyen, megalkuvás és a szabdságfokok csökkentése nélkül.
Ami amúgy jár neked és nekem is, alanyi jogon, elvileg nem kellene se némán lemondani róla, sem harcolni érte. Mert van és jár.

A "szennyezés" előtt a magyar társadalom egész jól elvolt ám, kezdte kiheverni, és minden esélye meg is volt rá, hogy a besúgó rendszer miatt beidegződött rossz szokásait levesse. Az a generáció vagyok, akit szabadnak neveltek. Az utánunk lévőknek pedig mi mégszabadabb világot kellene biztosítanunk. Ehelyett most nagyon rossz érzés fog el, mert azt látom, hogy letértünk az útról.

Itt ez a dal, néhány napos, egy nagyon fiatal, nagyon fura szerzet alkotta meg, és a számomra mostanság legszimpatikusabb színésznőt kérte fel a videokliphez.

Yungblud -  Zombie

Olyan, mint a partot ringadozva megérintő szelíd tengervíz. 

Legalább addig is békességet érzek magam körül, míg ez a dal szól.

Aztán jön a fogcsikorgatás, az stresszes álmatlanság, a szorongás, hogy vajon mit találnak ki holnap, amivel méginkább elsorvasztják ezt a szépreményű magyar világot.

Ott leszek, ahol lenni kell

 

Jajj, nagyon vágytam egy Hurts koncertre, és idén lesz is! Örömmel töltött el!

Isteni zenét játszanak. Emlékszem, anno a Volton milyen nagyszerű élmény volt, filmszerű, mikor az utolsó dal alatt esett az eső, és énekeltük: We say goodbye in the pouring rain...

A tükörben

Ma van időm egyedül lenni, ma van időm a tükörbe nézni.

Hétközben, és az időm nagy részében valamilyen nyomás alatt létezem, valamilyen gondolatvilág rabja vagyok. Olyankor nincs időm vagy lehetőségem hátrébb lépni és a dolgokat a maguk egyszerűségében látni.

Pedig jobb volna.

Mindegy, ma egyedül vagyok, és tükörbe néztem. Kémlelem ezt az arcot szemüveggel, szemüveg nélkül, fényben és sötétben, grimaszokkal vagy kisimultan. Ha akarom látom a karikákat a szemem alatt, ha akarom, nincsenek ott, ha akarom, a szemem vidámságot sugároz és önfeledtséget, ha akarom, kilátástalanságot.

Már tudok úgy mosolyogni, hogy nem mosolyog a szemem, és belül teljesen mást érzek. Ez nem jó, ez kényszer, ez egy szerzett képesség. Pedig nem vagyok színművész, így azt gondolnánk, mi szükség erre?

Egyszerűen a világ nem olyan puha, biztonságos és komfortos, ahol megtehetjük, hogy csak akkor mosolygunk, ha akarunk.

De ma, egyedül, a négy fal között olyan arcot vágok, amit csak akarok.

Ma szabadon fókuszálhatok arra, ami jól esik. Például az őszülő tincsek mellett a hajam dússágára, a fizikai fájdalmakon túl egy önfeledt táncra, a mosolygásra, a kedves gondolatok befogadására.
Ma nincs rajtam páncél és nem vagyok szigorú magammal. Ma csak a maga egyszerűségében szépnek látom, amit a tükörben látok. Jól esik és kell. 

Mert az, ha más mondja, az nem azon a helyi értéken van, amint amikor te látod magad olyannak.

Saját magunkban kell megalapozni az értékességünket. Minden más csak külső megerősítés, ami persze nagyon fontos. De akkor az igazi, ha mi kimondjuk, elfogadjuk.

Nem tudom, hogy én elfogadom-e magamat. Ma igen, de legtöbbször nem. Ez az életem feladata, hogy ebben a testben egy olyan lélek lakozzon, aki az útja végén már mindent a helyén talál, de legfőképpen a világban önmagát.

Nekem saját magam fel- és megnevelése az életfeladatom. Meg kell adnom magamnak azt, amit esetleg régen mások elvettek, vagy egyáltalán nem ismertek fel, hogy szükségem van rá. Az önismeret útján szeretnék tovább lépni. Meglátjuk majd, hogy haladok-e, vagy megtorpanok.

Mindenesetre ma, amit a tükörben látok, az szép. 
 

Szingapúrban is népszerű

Megnéztem a blogom statisztikáját. Egy napon Szingapúrból többszáz megtekintés érkezett.

Vicces azért, nem sok mindenre akadhattak a botok. 

:D

Bridget Jones naplója: Bolondulásig

Megnéztem a legújabb Bridget Jones filmet, és többször megkönnyeztem. Több ponton tudtam azonosulni a főszereplővel, pedig nem vagyok 55 éves, sem özvegy, sem egyedülálló anya.

Emlékszem, gyerek voltam, mikor megjelent az első film (2001-ben), és nem is akartam törődni ezzel a sztorival, mert nem szóltott meg. Nem is értettem, némelyik gyerektársam miért volt oda egy felnőtt nő béna próbálkozásairól szóló filmért.

De most az a jelenet, amikor az édesapjával a kórházban az utolsó közös fotójuk elkészült, nagyon megérintett.

Olyan furcsa látni Hugh Grantet vagy Colin Firth-t megöregedni. Ők, ha jól számoltam, az első film idején 40 évesek voltak. Hugh Grant szerintem akkor, korához képest nagyon fiatalos volt, most pedig talán idősebbnek is nézném, 65 évesen. Furcsa ez a genetika. Én is fiatalabbnak tűnök, még.

Vajon én hol leszek 65 évesen, vagy akár 15 év múlva. Lehet megsülök a klímakatasztófa nyomán, ami vár ránk. És hol lesz az unokahúgom, aki még csak most kezdi megtanulni a világot? Lesz-e számára élhető környezet, kultúra? 

Kivel is beszélném meg

Nos, a hölgyeknél valamiért nem tulajdonítanak jelentőséget a 33. életév betöltésének úgy, ahogy az uraknál. Ettől függetlenül lenyomatát teszem e mondattal az inerneten ama ténynek, hogy én, Minka, átléptem e bűvös számot.

Jelent-e valamit? Tegnap revizionáltam a Facebook lábnyomom, és rengeteg mindent eltüntettem, az évekre visszamenőleg. Arra például érdekes volt rádöbbenni, hogy 10 éve még az exemmel voltam együtt. Azelőtt pedig életem egyik nagy szerelmével - ha nem a legnagyobbal - ápoltam jó kapcsolatot, aki már a metrón elfordul, ha meglát, sőt talán a nevemre sem emlékszik már. Pedig nem kis közös múltunk van. Fura, utálom, ha elfelejtenek azok, akikkel igenis fontos és értékes pillanataink voltak. Utálni utálhat, ignorálhat, de hogy elfelejt, az méltatlan. Igen, rólad van szó. A régi romantikus énem még néha eljátszik a szcenáriókkal, hogy mi lett volna ha. Na ezeket kellene leállítanom magamban. Nyilván az életem 99,9% -ban eszembe se jutnak ezek a dolgok, mert munkamániás vagyok és az életem akutális eseményei, élményei, érzései kitöltik a gondolataim.

De ha visszagondolok egyszer, jön a lavina. És ugyanoda jutok vissza, hogy kár volt barátom, elcseszned. És nagyon elcseszted.

Mindegy, én szépnek éreztem magam fiatalon, voltak hódolóim, bókok szaporáztak az utcán, és te akkor sem értetted, hogy ez mi. Nem értetted, nekem kellett elmondanom, hogy baszdmeg, irigyek rád, lennének a helyedben és te pislogtál. Nem értetted, hogy neked szóltak a versek, nem ment át, hogy a Petrucci által, a feleségének írt dal, amit akkor, ott az Izabella utcában megmutattál, az onnantól örökké belém égett, híd lett közöttünk. (Soha többé nem akarom hallani már.) Nem értetted, hogy te vagy a zene, és én vagyok a szó. Azt sem értetted, amikor finoman közöltem, hogy "Szia,Barátom!"-mal nem kezdünk metál dalszöveget, ha azt akarod, hogy bárki is komolyan vegyen. Nem értettél semmit. Miért nem értettél egy kicsit is ebből? 

Aztán egyik nap eltűntél hosszú időre, aztán máskor meg megkérdezted, mint egy idegentől, hogy hány éves is vagyok és hadováltál. Aztán máskor már... kihúny a felismerés a szemedből. Majd már el is sétálsz mellettem, baszdmeg. Hitvány embernek tartalak. Eddig nem tudtam, mindig azt hittem, hogy én rontottam el mindent, minden emberi kapcsolatomban, de valójában, aki bújkál és nem egyenes, és nem vállalja a felelősséget a tetteiért, az egy hitvány alak.

Ugyanakkor tudhattam volna, milyen vagy valójában, hiszen némelyik exed is megcsaltad. Az összes partneredről úgy meséltél nekem, mint egy selejtes, hibásan működő eszközről. Ha akkor, ott, a 4-6-os megállójában az utolsó találkozónkon, mikor spiccesen vártuk a villamost a nap végén, rá tudsz venni, hogy nálad aludjak, akkor most mi is itt tartanánk? Valakinek mesélnél rólam, hogy mekkora egy hülye a nőd?

Nem mentem veled, mert már egy-két hónapja az új pároddal voltál. Pedig nagyon meg akartál győzni. Azt sem érdekelt volna, ha a csajod megtalálja más nő hajszálát a párnán. Látod, ott is nekem volt több eszem, és igen, nagyon szívesen. Nekem nem volt veszteni valóm, csak a becsületem. Neked meg minden. Szóval szívesen, hogy ott meghoztam helyetted életed legfontosabb döntését, és megmentettem a leendő házasságod.

Ki írja ezeket a sorokat? Változik az énem, fejlődik az önismeretem, és mások ismerete is. Az idő szépen helyére teszi azokat a kirakósdarabokat, amiket régen nem találtunk.

Korábban korholtam magam a történtek miatt, de most valami nagyon erős, határozott düh szele hordta egy halomba a fenti sorokat. Örülnöm kellene, hogy nem vagy az életem része.

Szóval vannak ilyen élményeim 2021 előttről. 2021-ben aztán új időszámítás kezdődött nálam is.

Olyan emberek kerültek körém, akik szeretnek, és akarták, hogy velük legyek hamarabb, minthogy én azt felismertem volna. Akinek maradnia kell, az marad. Akivel nem egy utat kell járnunk, azt elsodorja az idő. Visszanézek még, de nekem haladnom kell előre. Sodródj hát tovább, és ha útunk egyszer ismét összeér, lefejellek. :D