Lelkek találkozása

Négy nap elmúlt a koncert óta, és még nem bírtam lejönni a Rasmus témáról. Ma valahogy a YouTube a legjobb dalaikat dobálja fel. Aztán látok pár régebbi képet róluk. Mennyire mások voltak, mennyit változtak. Milyen fiatalok voltak. Végső soron az ő fiatalságuk az én fiatalságom is. Kicsit összeszorul a szívem, ha erre gondolok. Na jó, nagyon összeszorul. Olyan, mintha velük együtt változtam volna. Igaz is. :)

Őrület ez a rajongás! Magam sem értem. Azt kívánom, hogy bárcsak lenne egy hús-vér társ az életemben, akit ugyanilyen hévvel tudnék szeretni, mint ezt a zenekart. De valószínűleg a retardált értékrendem és egyéb félelmeim miatt soha nem fogom tudni elengedni magam annyira, hogy egy férfit ennyire imádjak.

Meg persze nehéz eset vagyok én is. Talán nincs is szükségem társra.

Óriási boldogsághullám ért el, amikor Rasmus nálunk járt. Annyira akartam velük találkozni, úgy készítgettem a kis lelkemet a nagy eseményre, mint ahogy a jó vallásos ember Advent alatt készül a Karácsonyra. Minden percét imádtam a várakozásnak. És persze a koncert is nagyszerű volt.
Második sorban álltam, közvetlenül Lauri előtt. Elképzelhetetlennek tartottam még akkor is, amikor ott álltam. Ott. Vele szemben. Vele. És ami a pláne, hogy nem volt kordon- erre sem számítottam. Előttem egy nálam is kisebb termetű mexikói nő állt, így gyakorlatilag egy karnyújtásnyira volt tőlem Lintu. Elképedtem, csodának tartottam az egészet.

Tulajdonképpen nem terveztem, hogy elől fogok állni. Arra se gondoltam, hogy ilyen közel.
"Sajnos" e roppant közelség miatt nem igazán láttam rá a többiekre, csak ha nagyon elfordítottam a fejem. Szóval - ó de sajnálom magam érte:D- el kellett fogadnom, hogy másfél órán át csak Laurit nézhetem. Az embert, aki kihúzott a depressziómból, aki miatt megtanultam angolul, aki megalapozta a finn mániám és a személyiségem fejlődését. Aki megihlet a versírásban, aki életcélt adott és életcéllá, patrónussá, múzsává, lélek- társsá, tanítóvá vált. Hát így esett a mi találkozásunk.
Csak néztem és néztem, és mosolyogtam rá, és bizonyára őrült fény csilloghatott a szemeben. Vagy boldog? Amikor énekelt, néha hosszabban találkozott a tekintetünk. Amit láttam, azt nem tudom elmondani szavakkal igazán pontosan. Néztük egymást, mosolyogva, és békére lelt a lelkem. Kedves volt a tekintete, otthonos, ott biztonságban éreztem magam. Egy nyugalmas, békés, üde zöld finn erdő. Ezentúl az erdők mindig az ő szép lelkére fognak emlékeztetni. Nem akarom ezt a pillanatot sohasem elfelejteni. Mert azzal nekem adott valamit, amit más sosem kaphat meg.
Ha holnap tán meghalnék, boldogan lépnék tovább, mert megtaláltam, amit kerestem, amit vágytam.

Közben azért igyekeztem a többieket is figyelemmel kísérni. Pauli gitártechnikáját is megcsodálhattam. Egy darabig úgy voltam vele, hogy eljátszom a konszolidált, zeneértő embert, és elkerülöm a zenészek tekintetét, mert az frusztráló lehet, ha valaki nagyon néz. Aztán elég hamar arra jutottam, hogy a francokat leszek udvarias, itt és most van az alkalom, hogy "kontaktáljak" velük.
Szerencse, hogy így döntöttem, mert amikor egyszer Paulival is összeakadt a tekintetünk, olyan széles, kedves mosolyra görbült a szája. Annyira aranyos volt. És azt a mosolyt én kaptam. Láttam, hogy nem tud tovább nem mosolyogni, kicsikartam belőle. Győzeleeem! :D

Mondtam már, hogy mennyire szeretem őket?

Elég nagy volt a pára, kis, zárt tér lévén. Akit hátul már nem igazán lehetett látni. Eero pedig egy dal erejéig odatért középre, míg Lauri pihentette kicsit a hangszálait.

A Wonderman-nél megőrült a tömeg. Jó sok Dead letters-es dalt hoztak el, azok alatt is őrültek voltunk. :D Játszották az Empire-t, amire nagyon kíváncsi voltam. Koncerten szerencsére nincs benne az a nyomorék effekt. Ez a dal azért fontos, mert Lauri utóbbi éveinek legnagyobb drámájáról szól: élete első szerelmétől és a fia anyjától, valamint szülőhazájától való elszakadását fogalja össze. Azóta új birodalmat épített Kaliforniában.

Aztán jött a Holy Grail. Lauri itt nagyon koncentrált. Megkedveltem azt a dalt. Rólunk szól, a fanokról. Aztán koncert után, amikor láttam, hogy "a sok idegen a sarokról nyerte meg a szent grált", megértettem, miről dalol benne Lauri. De legalább én ott lehettem vele végig, nem csak egy fotó erejéig.

Koncert után újdonsült ismerőseimmel és még vagy 70 emberrel vártuk őket. Nagyon türelmesen. De elsurrantak. Aztán addig fűztük a sofőr bácsit, aki egy nagyon rendes 60-as német úriember volt, míg lebeszélte a fiúkkal, hogy Akit beáldozzák nekünk fotózásra.

Először Lauri surrant be a buszba, állítólag 2 testőrrel. XD Ezt nem láttam. Aztán Pauli surrant be. Majd Eero jött. Eero pont előttem sétált el, és oda is kiáltottam neki a nevét, amire megállt, és figyelni kezdett. Bánom, hogy nem kapcsoltam, oda kellett volna mennem hozzá határozottan. De aztán amikor észrevette, hogy a fanok nyugodtan várnak, és tiszteletben tartják a magánszféráját, nagyon udvariasan elköszönt, és besunnyogott ő is a buszba. Mi mindent megtettünk azért, hogy találkozzunk velük. Ebből ennyi tellett. Erőszakosodni meg nem lehet. Amúgy nagyon élveztem a várakozást. A busz körül álltunk mi, kőkemény fanok, és igazán jó közösség alakult ki. Annyit nevettünk, olyan jókat viccelődtünk. Jó volt velük, jó csapat, megkedveltem őket. Volt egy erős jellemű, kék hajú lány. Miután elment, kicsit úgy éreztem, hogy a figyelem középpontjába én kerültem. Annyira jól esett, hogy figyelnek a szavaimra, hogy még a  szélnek eresztett kérdés is válaszra lelt, hogy egyformák voltunk, és hogy végre értették és értékelték a humorom!
Pompás csapat. Talán össze kéne fogni mindenkit, hogy ne kallódjunk el.

Végül Aki Hakala, a drága kis dobosunk megjelent a hátsó kijáratnál. Nem hezitáltunk sokat, mondtam is Kittinek, futás! És rohantunk a busz elejétől a végére. Nem veszíthettük el őt. Őt már nem. Nem sok emberrel fotózkodott, talán 5-7 embernek volt csak mázlija.

Ahogy odaértem a közelébe, volt még időm megfigyelni őt. Apró embereke, ahogy Lintu is.
Nagyon jól áll neki a mostani stílusa. És a bőre...39 éves férfi létére gyönyörű hófehér és hibátlan bőre van. Hihetetlen. Stílusa pedig letisztult. Aki kisugárzása, nos nem túlzok, ha azt mondom: szívmelengetően kellemes. Nagyon kedves volt, végtelen nyugalmat árasztott. Barátságosan fogadta az embereket. Öröm volt ott lenni a közelében. Amikor közelebb értem, udvariasságból megkérdeztem, hogy jöhetek-e én. Erre úgy meglepődött! Aztán kapcsolt, és mondta, hogy persze! Bizonyára nem sokan kérdezik meg, hogy mit lehet, csak letámadják. Amikor elkészült a fotó, azt is megvárta, míg csekkolom, hogy jó-e, és simán kivárt volna még egyet, ha szeretném. Életem fotója lett. Annyira szeretem. Aki Hakala a magyar fanok megmentője. És nem túlzok!

Nagyon örülök, hogy mindez megtörténhetett.
Az egész lényük visszaigazolta azt, amit képzeltem róluk, ahogy megismertem őket az évek során.