It's alright

Tudomásomra jutott, hogy az exem összejött valakivel. Azt hiszem, az elég jó eredménynek  tekinthető, hogy egy vasbetonháló több érzelmet vált ki belőlem, mint ez a hír.

Köszi, évek!

V-tine

Ma van K. születésnapja. Nem nagyon tudok erről elfeledkezni, a szülinapok beégnek a fejembe. A feleslegesek is. Nem köszöntöm fel. Ez egy újabb lépés ahhoz, hogy legyűrjem az értelmetlen kötődésem hozzá.

Van egy új kedvenc dalom, egy In Flames dal! A Wallflower.

I like to look at you from a distance

I like when you scream in my face 

Afraid to say the right words in right order 

So it makes sense to a person with such grace 

What if my dreams don't become reality

Is my life just a big mistake 

Will I be happy for the times I had 

Would I reconsider recalculate 

I wanna be heard, but leave no trace

I wanna be seen, but take no space 

I wanna be 

I wanna be 

Leave no trace 

I wanna be 

I wanna be 

Take no space 

The older I get, the younger I feel

The younger I feel, the older I seem 

The more I feel, my age seems real 

Life to pretend, I'm as young as I feel

A finnek

Azt hiszem, ma nem lehetnék ennél boldogabb!

A drága finnek bejelentették, hogy idén is eljönnek koncertezni. Annyira örülök, már-már lebegek a pihe-puha boldogságban.

Ugyan tudtam, hogy én nem fogok várni még 6 évet egy újabb koncertjükre, így arra gondoltam, hogy mobil leszek, eljutok majd valamelyik külföldi eseményre, de a fiúk megoldották ezt a problémát: házhoz jönnek. És egymást követő két évben?! Ez szenzációs! Imádom, hogy ilyen jó sorom van Rasmus rajongóként.

Eufória, na az lenne, ha nem lenne itt lakótársam, aki maga a megtestesült feszültség.

Szóval kedvenc finneim jól időzítettek, mert mára kezdett hatalmába keríteni a szomorúság.
Szomorú voltam, mert...mert Mr. M..

Minél több tapasztalatot gyűjtök a pasik terén, annál jobban tudom értékelni a volt Kedvest.
Nem azt mondom, hogy visszamennék, hanem azt, hogy keresem ugyanazt az érzést, de nincs. De még emberből sincs olyan. Meg sem ütik azt a szintet.

Nyilván kettőn áll a vásár. Bennem van egy nagy adag bizalmatlanság és mentális blokk. Egyszerűen nem tudom ledönteni a falaim. Azt hiszem, hogy nyitok valaki felé, közben meg nem is.

Fáradt vagyok újból megtanítani magam valakinek.

Nincs türelmem magamhoz sem. Mr. M-hez sem, de ahogy látom, ő is csak meg-meg mutatkozik, de önmagát nem tudja, vagy nem meri adni.

Az elmúlt napokban beszélgetni sem bírtam a munkatársaimmal. Ülök az ebédlőben köztük, mint egy tök, és nem érzem fontosnak, hogy megszólaljak. Gondolkodtam, mit szóljak a témához, de nem volt mit. Csak sétálok némán mellettük, s közben azon agyalok, hogy most biztos beleképzelnek a viselkedésembe valami szörnyű, deviáns pökhendiséget, és nem értik. Pedig semmi rosszra nem gondolok, de leginkább semmire ekkor. Végső soron jó ez a néma semmi, már-már békés.

figyelem

Noha mindig van, aki szóljon hozzám, elképesztően ki vagyok éhezve a csak rám irányuló figyelemre.
Valószínűleg ezért nem teszek pontot a dolgok végére Mr. M-mel. Tulajdonképpen nem is maga Mr. M. személye, hanem a szituáció az, ami vonz. Végre figyel rám valaki. Egyértelmű,persze nem úgy, ahogy igényelném. Úgy már rég nem figyel senki rám.

Nagyon szeretném kinyitni már a lelkem valakinek. Dolgozom rajta. Mármint azon, hogy fel tudjam dolgozni a figyelemhiányt, mivel arra nem sok esélyt látok, hogy a közeljövőben találok olyasvalakit, akivel összeillünk. Fárasztó.

Hiányoznak azok a beszélgetések is, amit a nálam okosabbakkal, szebbekkel szoktam folytatni. Ők mindig segítettek a dolgokat más megvilágításba helyezni.
A magány ezen változata, amelynek most foglya vagyok, nem enyhül úgy sem, hogy barátok, jó ismerősök vesznek körül.

De segítek magamon.

Elkezdtem járni angolra, ahol egészen jól érvényesülök és feltölt energiával.
Aztán az edzésnek is helyt fogok adni az életemben.

Megint csak a lelkem ültetem a kispadra. De majd eljön annak is az ideje, hogy ő is megkapja, ami kijár neki. :)


Amúgy ha Mr. M. szeretne, én is meg tudnám szeretni a magam kis kétballábas módján.
De bizalmatlan vagyok. Fejben erősen gátlom magam, hogy a bizonytalanba belekezdjek. És még így is nagyot fogok koppanni.

Sweet Mr. M.

Úgy tűnik, van egy saját Mr. M-em.

Vagyis nem teljesen az enyém igazán csak iciri-picirit, és jó érzés!

De nem is kérnék többet, így elég, így pont jó.

Olyan ebben a hideg januári télben, mint kis mécses apró lángja a hideg kéznek.

Mr. M. az a férfi, aki megtestesít nagyjából mindent, amivel alkalmatlan vagyok azonosulni.

Annyira különböző, annyira megfoghatatlan az egész jelenség, annyira nem passzolunk semmiben! És persze semmi közünk nincs egymáshoz, mégis jó, hogy világlik nekem.

Különös, hogy egyszerre bosszantóan teátrális és nagyon édes emberke is. Az is aggaszt, hogy nem mindig tudom, mikor blöfföl. És folyton narrál. Teátrálisan narrál. XD Kikészít.:D

Mr. M. remélem valamilyen formában megmarad az életemben. Ha csak áfonyaszedő pajtásom lesz, már nagyon elégedettnek fogom érezni magam. 

Olyan evidens vele minden. Közben meg annyira idegen is, és ez félelmetes. De meg akarom tanulni ezt az embert.  

Én nagyon kicsinek, nagyon kevésnek és sutának érzem magam mellette. Pedig az én agyamból pattant ki, hogy kíváncsi vagyok rá, hogy jó lenne látni, megtudni, hogy van, és ő csak egyszerűen jött, mert kértem. És mégis nagyon kicsike vagyok mellette, hiába terveztem játszani ezúttal is a jégkirálynőt. 

Azt hiszem jól döntöttem, amikor hosszas filozofálás után arra jutottam, szeretettel fordulok e szinte idegen, megfejthetetlen ember felé. 

 

2019, szeretlek és szeretni foglak!

Az elmúlt napokban sok pszichológiával kapcsolatos információt gyűjtöttem. Amint ezek alapján magamat elemeztem, rájöttem, hogy

- érzelmileg nem állok készen egy új kapcsolatra

- mert nem tudtam az előzőt teljesen elengedni még

- egy új kapcsolat nem lesz megoldás a személyes problémáimra, így a régi élmények semlegesítésére sem

- s mindaddig nem tudom felismerni a számomra megfelelő társat, amíg magammal nem leszek elégedett, vagy nem próbálom meg kihozni magamból a legtöbbet,

- mert ha jó is az a társ, aki mellém kerül, ő nem tudja helyrehozni a problémáimat, csakis én,

- ezért a lefontosabb feladatom most: önmagam fejlesztése.

Sok hibám, hiányosságom van, sokszor a modorom is kellemetlen, sőt vajmi keveset értek a világból, de van egy dolog, amiért szerencsésnek tartom magam: a kíváncsiság, a tudás iránti vágy.

Nos, azt hiszem a szakításunk után az első előremutató lépés az volt, amikor elfogadtam, hogy hagynom kell magam elmerülni a fájdalomban. Aztán felismertem, hogy újjá kell szerveznem magam, vissza kell nyernem az életerőm. Most azzal igyekszem megbékélni, hogy teljesen rendben van az, hogy több mint egy év telt el azóta, de mégsem léptem túl teljesen.

Ez viszont nagyon nehéz, mert:

Mostanság (is) mindenki sulykolja belém, hogy találjak magam mellé egy új pasit, mert

- egyedül nem mész semmire

- mert mennek az éveid

- mert most vagy fiatal

- mert nincsenek élményeid

- mert csak a család számít

- mert akkor számíthatsz valakire...

Bánt, hogy nem erény az önállóságra való hajlam. 

Bánt, hogy .... igazából ennyi lelkemre beszélés után már magam sem tudom, hogy mit is akarok.

Ez az ünnepi másfél hét otthoni körökben elég volt arra, hogy elködösítsék a sablonos társadalmi elvárásokkal a tisztánlátásomat.

Azonban azokban a pillanatokban, amikor mégis egészen magam lehettem, fontos felismerésekre tettem szert:

- eljutottam végre oda, hogy nem hangoztatom: nekem nincs igényem társra. Igenis van, és ezt nem utasítom el többé, ahogy eddig görcsösen tettem

- hosszú évek óta először tetszett a tűzijáték, amit szintén a lélekállapot javulásának jeleként tartok számon.

Szóval: mindig nehéz az élet, de mindig tehetünk érte, hogy jobb, könnyebb legyen. Tehát gyere 2019, én helyt fogok állni.

Mr. M.

Ma egy szeretni való fiúval kacérkodtunk egymással egy közös baráti társaságban.

Valójában én intéztem úgy, hogy ő is ott legyen, mert évek óta nem láttam és nagyon kíváncsi voltam rá. Szerencsére a csapat minden tagja szívesen jött, és az est folyamán még csatlakozott hozzánk valaki.

Mivel ritkán találkozom velük, nagyon meglepődtem, hogy mennyire megváltozott az arcok rajzolata.

Már nem egy aranyos szöszke fiúcskát láttam magam előtt, hanem egy 30-as évei elején járó jó kiállású férfit.

Aki persze éppen olyan kis bolondos és számomra megfejthetetlen, mint régen. Nem volt hosszú, de mély nyomokat hagyott a közös múltunk. Mégis meglepődtem azon, hogy mennyire evidens volt az, hogy egymás mellett sétálunk, hogy egymás mellé ülünk, hogy belekóstol a boromba. 

Talán meg is ijedtem a közvetlenségétől, nem mindig tudtam kezelni...végül már az asztal alatt összekulcsolva fogtuk le egymás lábát. Sokszor nem tudtam mire vélni, hogy miért keresi így, ennyire a kontaktot velem. Aztán szó esett, hogy elugrunk hozzá mindannyian ott folytatni az esetet, de végül mindenki szétszéledt, csak mi sétáltunk egy irányba a buszunkhoz. Ahol külön is kaptam egy invitálást, de a szívem mélyén nem éreztem helyénvalónak elfogadni.

Nothing, nothing....

Befordulós téli agyalás

Sokszor én osztom az észt, hogy pszichológushoz kéne mennie másoknak, de a saját berkekben is elég nagy a baj:
- tudom, hogy fejlődnöm kellene,
- de nincs motivációm a fejlődéshez,tanuláshoz
- azt sem tudom, mit kéne tennem,
- ezért belesüppedek egy unalmas és elégedetlen hangulatba.

Gratulálok magamnak: sikeresen kiégtem. Boldog Karácsonyt!

Ezt ma még le kell írnom

A mai napon hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy Laurit mindig szeretni fogom.
Hát ez forradalmian új gondolat, ugye?:D

Ez az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem agyalni a dalszövegeken. A fejemben mindig megy valamilyen dal, be van táplálva szinte az egész Rasmus diszkográfia, meg azontúl csilliárd dolog. Szóval ahogy mennek a dalszövegek, egy-két sor többször feldereng, majd automatikusan elkezdem értelmezni, fordítgatni és versértő múltamból következően próbálok olvasni a sorok között is.

Azért jó ez a zenekar, mert őszinte és hiteles. Például Lauri nem titkolja a válása körülményeit, érzéseit, azok előzményét a dalszövegeiben. 

Sőt, ha visszatekintünk a korábbi dalszövegekre, simán fel lehet ismerni olyan jeleket, amik a jelenlegi helyzethez vezettek. Remélem van pszichológus Rasmus fan, aki egyszer majd kielemzi a Rasmus-lelkületet, én kíváncsi lennék rá, mit mond egy szakértő. Majd szembesíteném Laurit. 

Nagyon érdekes az egész, hiszen ez komplett életmű. Nyilván úgy érzem, hogy részben az én életemről is szól, hiszen az azonosság érzete miatt lettem rajongójuk. 

A legutóbbi Rasmus album konkrétan Lauri válása okozta érzésekből nőtte ki magát.

Érdekes az egész, valójában ahhoz képest, hogy egy rocksztár, egész normális ember.
Leírta, hogy 18 éve van benne a volt kapcsolatában (ami nem a csélcsap alakokra jellemző).
Arról szól, hogy összeomlott a birodalma, amiben benne volt majdnem az egész élete, és a fia, akihez nagyon kötődik. Nem tudom, milyen nehéz lehet ezt átélni.

Ugyanakkor érdekes, hogy ezt a birodalmának nevezi. Gondolom ez alatt a családját, az egzisztenciáját érti, valamint ide tartozhat a kapcsolati tőkéje, az anyagi javak és a vára (avagy az iszonyú drága és egyedi finn otthona, amit azt hiszem a mai napig nem tudott eladni). Feltételezem, hogy a vívódása során háttérbe szorult az a tény, hogy van még egy életműve, ami szerte a világon számos ember szemében még mindig felbecsülhetetlen érték: a zenéje.

Azt hiszem a magyar koncert előtti interjún említette azt, hogy attól tartottak, hogy már nem is emlékeznek rájuk. Ez rosszul esett nekem, talán mert ciki, hogy nekem a jelenem, neki meg csak nosztalgia az egész.

Lauri végül mindent felrúgva dobbantott Kaliforniába, aztán épített egy új birodalmat, ahol új családot alapított. 

Az előzmények részletes ismertetése után íme az én következtetésem:

Biztos, hogy a családnak kell jelentenie a birodalmat?

A társadalmi normáink szerint az egyén célja hogy ne egyén maradjon, hanem társra leljen, majd családot alapítson. Fiatalon azért küzd, hogy megalapozza a jövőjét, amikor családja van, azért dolgozik, azért köt kompromisszumokat, hogy azt meg tudja tartani.

Kérdésem: egy ember, aki mondjuk fejlett intellektussal rendelkezik, szükségszerűen csak a családban tud kiteljesedni?

A produktivitás kényszerének muszáj mindenáron egy új élet megteremtésében megnyilvánulnia?

Egyre inkább rádöbbenünk, hogy az emberiség nem monogámiára lett optimalizálva. Sőt, az egész emberi szervezetet csupán biokémiai folyamatok összessége irányítja, így ugye már azt is tudjuk, hogy a szerelem nem tart évtizedekig. Végül csak a megszokás marad, vagy a válás.

Vajon fordulhat-e a felfogásunk az irányba, hogy a gyereket a szülők csak addig neveljék együtt, míg el nem hagyja a fészket? Egyáltalán szükséges-e ragaszkodni a vér szerinti szülőhöz a nevelésben?

Mernek-e majd az emberek valaha a természetüknek megfelelően működni? Eljön-e majd az az időszak, amikor társadalmilag elfogadott, ha szabad és független akarsz lenni?

Miért ismételjük generációkon átívelően ugyanazt a hibás eljárásrendet? 

Ez nem önzőség, kedves olvasóm. Zsebedben ne nyíljon ki a bicska, ha lehet. Inkább olvass értőn, ha lehet.

Nem arról beszélek, hogy éljünk állatiasan, hanem arról, hogy talán átalakulhat úgy az értékrendünk, hogy a legkevesebbet szenvedjük el. 

Ha valakik kötődni szeretnének egymáshoz, legyen meg rá a lehetőségük, de olyan nevelésben kellene részesíteni az embereket, hogy ne kudarcként fogják fel, ha esetleg a másik fél nem óhajt benne maradni a partnerségben.

Legyen biztosítva, hogyha valaki gyereket vállal, akkor egyedül is megfelelő életkörülményeket tudjon biztosítani az utód számára.

Ugyanakkor engedjék szabadon élni azt, aki így érzi igazán jól magát. Aki nem akar kötöttséget, aki esetleg nem hisz az egyetlen nagy ő létezésben, hanem változatosan szeret, hogy szépen fogalmazzak. 
Hagyják végre az embereket arra gondolni, hogy másban is kiteljesedhetnek, nem csak a család- formulában.
 Legyen festő, rocksztár, homoszexuális, vagy csak bárki.

Véleményem szerint a depresszió, a kétségbeesés belénk van nevelve. Bizonyos kultúrákban a halottakat temetésükkor nem siratják, hanem ünneplik. Ez lenne a jó irány. 

Jómagam úgy érzem, hogy van rajtam némi nyomás, közben pedig csak tudom, hogy nem szabad magamra vállalnom azt, amivel nem tudok megküzdeni. Vagyis nem is akarok küzdeni. Hiszen van ezen a bolygón kb. 60-70 évem. Miért kellene ezt egy mások által sugallt, de általam nem megfelelőnek tartott életúttal megkeseríteni?

Komolyan, megéri?

Egyszer, talán több évtized múlva elolvassa majd valaki ezt, és elmosolyodik, hogy na igen, azóta se változott semmi.:D

Már a gitárom húrjai zengik

Oké, beismerem: beszippantott a Lady Gaga- Bradley Cooper film.

Többek közt olyan nagy gondolatok fogalmazódtak meg bennem a film megtekintése után, mint:

ha csak egy film lenne az egész világon, akkor ez legyen az,

vagy

hogy Lady Gaga engem megnyert egy életre ezzel az alakítással.

A Star Is Born című film egy megkapó alkotás. Nem ismerem a korábbi változatokat, egyelőre nem is érdekelnek. Nagyon jól elvagyok az ehhez a filmhez írt dalokkal és a színészek nagyszerű alakításásval.

Amikor először meghallottam a Shallow egy részletét, tudtam, hogy szeretni fogom, tudtam, hogy ez egy pont olyan dal, amit el kell gitároznom.

Tegnap hosszú idő után elővettem a hangszerem, és félrekedten elkezdtem megtanulni. Egyáltalán nem bírtam várni, hogy helyre jöjjön a hangom. Ez a dal nem várhatott. :)

Miközben tanulgattam, azon merengtem, hogy hogyan hangzana Laurival duettben...

Aztán a mai napon, amikor ébredés után rápillantottam a Youtube értesítésekre, igazán boldog mosolyra görbült a szám: Eero, a Rasmus basszerosa feltöltött egy videót, amelyben ő adta elő az egyik A Star Is Born dalt. Számomra csoda ez.:) Szívmelengető egybeesés.

Eero egyébként így köszönte meg a rajongóknak a születésnapi jókívánságokat. :)

Mostanában többször elmerengtem azon, hogy igazán szerencsés vagyok, hogy a Rasmusra "tettem fel az életem" anno. Ezek a srácok igazán nagyszerűek. De rajongó társaimnak ezt nem kell magyaráznom.