Azt hiszem, ma nem lehetnék ennél boldogabb!
A drága finnek bejelentették, hogy idén is eljönnek koncertezni. Annyira örülök, már-már lebegek a pihe-puha boldogságban.
Ugyan tudtam, hogy én nem fogok várni még 6 évet egy újabb koncertjükre, így arra gondoltam, hogy mobil leszek, eljutok majd valamelyik külföldi eseményre, de a fiúk megoldották ezt a problémát: házhoz jönnek. És egymást követő két évben?! Ez szenzációs! Imádom, hogy ilyen jó sorom van Rasmus rajongóként.
Eufória, na az lenne, ha nem lenne itt lakótársam, aki maga a megtestesült feszültség.
Szóval kedvenc finneim jól időzítettek, mert mára kezdett hatalmába keríteni a szomorúság.
Szomorú voltam, mert...mert Mr. M..
Minél több tapasztalatot gyűjtök a pasik terén, annál jobban tudom értékelni a volt Kedvest.
Nem azt mondom, hogy visszamennék, hanem azt, hogy keresem ugyanazt az érzést, de nincs. De még emberből sincs olyan. Meg sem ütik azt a szintet.
Nyilván kettőn áll a vásár. Bennem van egy nagy adag bizalmatlanság és mentális blokk. Egyszerűen nem tudom ledönteni a falaim. Azt hiszem, hogy nyitok valaki felé, közben meg nem is.
Fáradt vagyok újból megtanítani magam valakinek.
Nincs türelmem magamhoz sem. Mr. M-hez sem, de ahogy látom, ő is csak meg-meg mutatkozik, de önmagát nem tudja, vagy nem meri adni.
Az elmúlt napokban beszélgetni sem bírtam a munkatársaimmal. Ülök az ebédlőben köztük, mint egy tök, és nem érzem fontosnak, hogy megszólaljak. Gondolkodtam, mit szóljak a témához, de nem volt mit. Csak sétálok némán mellettük, s közben azon agyalok, hogy most biztos beleképzelnek a viselkedésembe valami szörnyű, deviáns pökhendiséget, és nem értik. Pedig semmi rosszra nem gondolok, de leginkább semmire ekkor. Végső soron jó ez a néma semmi, már-már békés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése