Egy hét telt el azóta, hogy ejöttem a munkahelyről és a szervezetem máris pihenőre kényszerített. De ez bezártságot is jelent és eseménytelen napokat. Mára már nagyon besokalltam, nem jó egyedül.
Az egyedüllétnek speciális formája ez: szeretetnélküliség.
Azt is észrevettem, hogy sokan megfordulnak köreimben, de igazán senki sem akar maradni. Talán nem tartanak értékesnek, érdekesnek, izgalmasnak. Nem is vagyok az, mondjuk. Mit kellene tennem?
Vegyek magamra olyan szokásokat, amik hangzatosak? De ha nem élvezném?
Hát, semmilyen lettem, ez van.
Kínomban sétáltam a városban, ahol szembejött egy régi ismerősöm, az egyik exem és egy volt osztálytársam is. Azt éreztem, hogy lüktet a város, de én nem vagyok a része. Olyan volt, mintha képernyőn keresztül tekintettem volna a körülöttem lévő világra. Aztán eljutottam arra a gondolatra, hogy egyáltalán nem élek, és tök felesleges ez a semleges létforma így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése