Egy újabb különös találkozás

   Tegnap elkelt baráti körömből az első leány. Az ő házasságukban hiszek, két nagyszerű ember nagyon jól egymásra talált.

   Azt mondják, hogy esküvőn remekül lehet ismerkedni. Nos, nekem eszem ágában nem volt ismerkedni semmiféle férfiemberrel. Egyébként is arra számítottam, hogy furcsa érzés lesz azzal a sráccal 5 év után újra találkozni, akivel egy szilveszter estén elég jól megtaláltuk a közös hangnemet. Pláne úgy, hogy tegnap este a menyasszonyával jelent meg. Szerencsére egymásra se bagóztunk és egyáltalán nem volt kellemetlen a jelenléte.

    Azonban észrevettem valakit, aki egyszerre volt ismerős és idegen is. Úgy gondoltam, hogy valahol már találkoztam vele, de nem tudtam volna előhívni az emlékeimből, hogy hol. Sokat pillantgatott felénk, és már az esküvő is lezajlott, amikor mellénk sodródott a sorban. Előzékenyen bemutatkoztam és meg is kérdeztem, hogy találkozhattunk-e már. Ő is ezen gondolkodott, ő is mondta, hogy ismerős vagyok, de nem jutottunk közel a megoldáshoz.

   Mint kiderült, ő a vőlegény egyik legjobb barátja, akiről sokat hallottam már. Végül a társaságunknál ragadt, és néha úgy beszélt, hogy nem mert a szemembe nézni, de folyton hozzám dumált. Amikor viszont elkaptam a tekintetét, valami furcsát láttam benne. Vonzalmat. Olyasmi lelki közösséget, amit nagyon ritkán tapasztalok. De pontosan ilyesfélét még sosem éltem meg: első pillantásra tökéletesen bizonyosnak lenni, hogy ezzel az emberrel a világ végére is elmennék kérdések nélkül, s úgy láttam, hogy ő is pont erre gondol.
    Egy bökkenő volt: elkéstünk 5 évet. Mert hogy ő már házas és van egy párhónapos gyerkőce. Amit én maximálisan tiszteletben is tartok, és kissé szégyellem is magam, hogy megzavartam a lelki békéjét ezzel a váratlan találkozással. Nekem kellemes emlék marad, ez bizonyos.