Brand new life- vagy mégsem az.
Múlt vasárnap átköltöztünk a lakásba. Az elmúlt egy hét alatt már éreztem, hogy sokkal jobb így élni. Nincs több terror a gombok, a haj, a cipő, a nadrág és számtalan apró hülyeség miatt, amit egy unatkozó öregasszony össze tud hordani. Nincs több kínos, néma reggelizés az ajtó nélküli konyhában, ahol az apósjelölt fel-alá járkál indokolatlanul. Nincs több macskaszőr, macskaürülékszag, macskahányás takarítás, lopva vacsorázás, kényszermosolygás, kényszerbeszámolók, se több kérdés az iszonyat szar munkahelyi viszonyokról, mosolyogva. Persze a barátom a héten szinte mindennap hazament valamiért, de remélem erről is leáll. Nem kell többé kutyát sétáltatni éjjel 11-kor. Nem kell üres és számomra érdektelen történeteket az 500. rokon lakásáról/gyerekéről/csizmájáról hallgatnom. Ez így jó.
Mondjuk azért a költözés feszültséggel telt. Az utolsó csomagok felcipelésekor is megfordult a fejemben: kell ez nekem? És közben arra is gondoltam, mi lesz, ha rákszűrés eredménye valóban katasztrofális. De igazán nem stresszeltem rá a kérdésre.:)
Másnap azonban amikor már helyben voltam, kissé izgatott lettem. Ott már éreztem, hogy nem fogok túl jó híreket kapni. És valóban. P5-ből P3. Ezt a számot valahol úgy aposztrofálták, hogy "rákmegelőző állapot" vagy hogy valamilyen gyulladás áll fenn. A doki mindenesetre elég lehangolt volt. Azt mondta, ha a kezelés nem hat, akkor irány a kés alá.
Ok. Nyugtáztam magamban. Elkezdtem azon agyalni, hogy akkor ezt kaptam Budapesttől? Ennyi és vége? Rossz úton járok? És hogyan történhet ilyen velem, amikor egyáltalán nem éltem olyan életmódot, aminek a következménye ez az állapot lehet. Aztán továbbgondoltam: együtt laktam az egyetem alatt egy egyetemi társsal, aki enyhén kifejezve egy gátlástalan és igénytelen ribanc volt. Lehet ez hozta a bajt rám... közös fürdő használata, a higénia mellőzése a részéről...nem tudom.
Múlt vasárnap átköltöztünk a lakásba. Az elmúlt egy hét alatt már éreztem, hogy sokkal jobb így élni. Nincs több terror a gombok, a haj, a cipő, a nadrág és számtalan apró hülyeség miatt, amit egy unatkozó öregasszony össze tud hordani. Nincs több kínos, néma reggelizés az ajtó nélküli konyhában, ahol az apósjelölt fel-alá járkál indokolatlanul. Nincs több macskaszőr, macskaürülékszag, macskahányás takarítás, lopva vacsorázás, kényszermosolygás, kényszerbeszámolók, se több kérdés az iszonyat szar munkahelyi viszonyokról, mosolyogva. Persze a barátom a héten szinte mindennap hazament valamiért, de remélem erről is leáll. Nem kell többé kutyát sétáltatni éjjel 11-kor. Nem kell üres és számomra érdektelen történeteket az 500. rokon lakásáról/gyerekéről/csizmájáról hallgatnom. Ez így jó.
Mondjuk azért a költözés feszültséggel telt. Az utolsó csomagok felcipelésekor is megfordult a fejemben: kell ez nekem? És közben arra is gondoltam, mi lesz, ha rákszűrés eredménye valóban katasztrofális. De igazán nem stresszeltem rá a kérdésre.:)
Másnap azonban amikor már helyben voltam, kissé izgatott lettem. Ott már éreztem, hogy nem fogok túl jó híreket kapni. És valóban. P5-ből P3. Ezt a számot valahol úgy aposztrofálták, hogy "rákmegelőző állapot" vagy hogy valamilyen gyulladás áll fenn. A doki mindenesetre elég lehangolt volt. Azt mondta, ha a kezelés nem hat, akkor irány a kés alá.
Ok. Nyugtáztam magamban. Elkezdtem azon agyalni, hogy akkor ezt kaptam Budapesttől? Ennyi és vége? Rossz úton járok? És hogyan történhet ilyen velem, amikor egyáltalán nem éltem olyan életmódot, aminek a következménye ez az állapot lehet. Aztán továbbgondoltam: együtt laktam az egyetem alatt egy egyetemi társsal, aki enyhén kifejezve egy gátlástalan és igénytelen ribanc volt. Lehet ez hozta a bajt rám... közös fürdő használata, a higénia mellőzése a részéről...nem tudom.
Aztán az immunrendszer gyengesége is közrejátszik. Az utóbbi 2 évben rengeteget stresszeltem a buzeráns Gödöllő/lakótárs/albérlet témakörökön, valamint a kapcsolatom sem a legjobb mederben haladt. Elnyomott feszültség, ki nem mondott sérelmek, megalázás, háttérbe sorolás, önállóság akadályozása. Ha igazán beteg vagyok, akkor szinte biztosan meg tudom mondani, hogy ez mind hozzájárult az állapot kialakulásához.
Azt mondta a doki, vissza kell ezt az eredményt tornászni P2-re.
Ok.
Közöltem a párommal, hogy amennyiben ez nem sikerülne, és idővel durvább lesz a helyzet, előfordulhat, hogy nem tudok gyereket vállalni (nem is akarok, tehát ez engem egyáltalán nem aggaszt), ezért gondolkodjon el, hogy van-e értelme tovább folytatni így a kapcsolatot. Még nem döntött, de biztos vagyok benne, hogy sokat gondolkodik ezen.
Mindezek ellenére sem érzem betegnek magam, nem vagyok elkeseredett sem. De hibáztatni sem tudom magam, hogy miért nem tettem így meg úgy. Most ez a helyzet áll fenn, ezt a problémát kell megoldani mindenekelőtt. Az én testem az én váram, amiben lehet, hogy még pár 10 évet lehúzok. Ezért ha meg kell óvnom a nagyobb bajtól, készen állok drasztikus döntéseket hozni, még ha veszteséggel is jár. Ámen.
Mindezek ellenére sem érzem betegnek magam, nem vagyok elkeseredett sem. De hibáztatni sem tudom magam, hogy miért nem tettem így meg úgy. Most ez a helyzet áll fenn, ezt a problémát kell megoldani mindenekelőtt. Az én testem az én váram, amiben lehet, hogy még pár 10 évet lehúzok. Ezért ha meg kell óvnom a nagyobb bajtól, készen állok drasztikus döntéseket hozni, még ha veszteséggel is jár. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése