A jelenlét a lényeg

Sajnos,mint  a legtöbb ember, Facebook napi szintű felhasználója vagyok. Remélem ez idővel változni fog,de az az igazság, hogy ez a termék tökéletesen kiszolgálja a mai társadalom információéhségét. Az más kérdés, hogy az ott elérhető információk mennyire hitelesek, és mennyire építik / rombolják az embert.

       Volt egy ember, egy barát, egy rossz barát, akiből elegem lett, aztán elmondtam neki,hogy zavar a nyomulása, és nem akartam, hogy azt sugallja az embereknek, hogy ő engem kisajátíthat. Őszinte voltam, ő meg letiltott a közösségi oldalon hisztis kislány módjára. Most meg nekem van lelkiismeret furdalásom. Ki kéne békülni, azt mondja az egyik felem, a másik meg tudja, hogy nem érdemes ezzel az emberrel foglalkozni, mert beteg. Annyira irritál a csávó,- bár nem is tudom, hogy utálom, haragszom-e rá, vagy tényleg sajnálom az egészet,- olyan furcsa. Nyomaszt, rémálmaim vannak tőle, a vonaton görcsbe rándul a gyomrom hazafelé,ha néha meglátom. Múltkor nagyon közönségesen viselkedett, amikor meglátott a párommal. És az a durva, az zavar, hogy pontosan tudom mire gondolt. Tudom, mi a véleménye rólam, hogy mennyire nevetségesnek tart. Azért tudom, mert minden lányról így vélekedett, akit képtelen volt "maga mellett tartani". Saját kudarcaiért mindig másokat okol. Ebből lett nekem elegem. Nem kívánom vissza azokat a napokat, amikor még napi szinten kommunikáltunk, csak jó lenne, ha nem nyomasztana.

Mindegy is. Jó volna békülni, addig biztos nem lesz minden álmom nyugodt, míg meg nem történik. De nem érzem, hogy jelen esetben az én dolgom lenne kezdeményezni, sőt, azt hiszem ez egy veszett ügy. 

Vannak még ilyen emberek sajnos, akik azért nyomasztanak,mert rossz élmény köt hozzájuk, és vannak olyanok, akik azért, mert vártam valamit velük kapcsolatban, de nem valósult meg.

Nem sűrűn pakolok ki magamról képet, igazából nem szeretném, ha mindenki szeme előtt lennék, nem akarom, hogy következtetéseket vonjanak le az életemről. Nem szeretném, hogy bíráljanak, abból már eleget kaptam, köszönöm. Néha eltűnődve nézem, hogy ismerősök mennyi képet raknak ki a párjukkal. Mi nem teszünk ki. Nem kifejezetten tudatosan, de valahogy mi nem az a páros vagyunk, hogy lövünk a kanapén egy grimaszolós selfiet a Facebooknak. Hülyén érzeném magam, az biztos.:)

Tegnap este megnéztem Aki  Kaurismäki A múlt nélküli ember c. filmjét. Egy finn film. Nem a világ legjobb filmje, valakinek vontatottnak is tűnhet. Néztem, értettem, tudtam mi miért történik, miért olyan a rendezés, a színészi játék, amilyen. Aztán elárasztott valamilyen fénylő, végtelen boldogság. És határozottan boldog lettem. Felszabadultam. Rég éreztem magam így, az az igazság. Végre nem csak a szám mosolygott, hanem a lelkem is. Megtaláltam magam abban az alkotásban. Különös, hogy egy régi felvétel mit kihozott belőlem. Nem vagyok bolond, de olyan volt, mintha hazatértem volna. Arra gondoltam, milyen jó volna minden este megnézni, hogy mindig ilyen boldog lehessek.:)

Pár napja elgondolkodtam azon, hogy fel kéne adnom a Finnországért való (szélmalom) küzdelmem. Hiszen itt is megvan minden, ami kell a teljes élethez! Amúgy is ez a vágyálom akadályozza a hosszútávú terveim. Vagy mások terveit velem. Most már lenyugodtam annyira,hogy mindegy mikor, akár 20 éven belül is, de el kell jutnom oda. De addig nem halhatok meg,míg finn földet nem érint a lábam. 

A film után tele voltam örömmel, szeretettel, energiával. Finn zenéket is hallgattam, mindenfélét. És olyan volt mind, mintha ismerném őket pedig véletlenszerűen válogattam.
Aztán mivel mosolygott a szívem, úgy döntöttem, hogy az őszinteséget megoszthatom. Hogy végre kinyílhatok a világnak, mert az utóbbi egy év sok szennye 7 lakat őrzött. Ez most ugyan csak egy lakat nyílását jelenti, de remélem nem zárul vissza, és idővel újra önmagam lehetek, az a mindig mosolygós lány, akit ismertek. Így feltettem egy képet magamról. Aztán megnyíltak felém az emberek. Jó,persze,akinek nincs arca, szeme, szája, orra, füle, az hogy érthetné meg, amit az emberek közölnek? :) Most nekem lett arcom, szemem, szám, orrom és fülem. Jól esett a sok visszajelzés,ami ugyan egy nyamvadt digitális felfelé mutató hüvelykujj, de valami olyasmi, hogy szia, örülök,hogy látlak, figyelj csak, én is lélegzem. A jelenlét a lényeg. Legalább is nem kívánom többre használni a Facebookot. Jelen akarok lenni, és látni, hogy mások is vannak.

Sajnos nagyon beszippantott a sok rossz dolog, kivonultam teljesen a társasági életből, nincs erőm tartani a kapcsolatot a számomra kedves emberekkel sem. Hova tűnt az erőm? Az életenergiám? Mondhatnám, hogy Gödöllő megölte, de ez valahol útközben halt el. Gödöllő csak sódér a koporsóm tetején.

Elég a drámázásból! Már megint nem arról írtam,amiről akartam.:)
Majd egyszer, talán arról is fogok, hogy mi lett volna, ha....egyáltalán érdemes?:)