Yungblud - az igazi rocksztár

Ez a rockszár az első próbán biztosan nem halt meg, mégis igazi - ezt azért is tudom, mert 10.29-én, e hét szerdáján a saját két szememmel láttam a bécsi Stadthalle színpadán. És azóta is ebben a boldogságban lubickolok.

Yungblud nevét másfél - két éve olvastam valahol, és annyira érdekesnek találtam, hogy rákerestem, mi a szösz lehet ez. Nos, mint kiderült, ez a produkció egy ízig-vérig profi, kicsit új - kicsit ismerős, nagyon bolyhos, puha fekete szösz, amihez a hallgató egy idő után már újra és újra egyre hosszabban akar közel kerülni.

Mióta kijött a legújabb albuma, az Idols, nem tudok mást hallgatni tartósan, még úgy sem, hogy közben a Rasmus is kiadott egy új lemezt. (Ami most kifejezetten nem sikerült nekik, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.)

Yungblud, azaz Dominic Richard Harrison egy 28 éves angol zenész - egy olyan jelenség, aki mind megjelenésében, gesztusaiban és zenei világában magában egyesíti az elmúlt 40 év legnagyobb rocksztárjainak legjobb tulajdonságait.

Nem akarom nagyon ajnározni, egyszerűen nagyon élvezem a zenéjét, kiválóan marketingeli magát, és elképesztő energia lakozik benne, illetve az sem mindennapi, ahogy az emberekkel bánik. Manapság,  mikor már mindenki magába fordul, elidegenedünk egymástól, vagy félünk, itt van ő, aki egyes-egyedül felrúgja ezt a tendenciát, és természetes közvetlenséggel, bizalommal és szeretettel fordul a világ felé.

Ha valakiről manapság elmondható, hogy rocksztár alkat, akkor ő az. Nyíltan kimondja, ha mentális problémái vannak, hogy annyira szétcuccozta magát, hogy simán bele is halhatott volna, és hogy mindent meghágott, amit csak él és mozog. Vigyorogva, magabiztosan, teljesen lazán, abban a béna rószaszínű zokniban. Kendőzetlenül beszél mindenről, amiről kell, ami a korosztályát érinti, de a világ a modorosságában mélyen hallgat róla. Aztán elénekel egy-két dalt Dan Reynolds-szal, Avril Lavigne-nel, meg Steven Tylerrel, beugrik egy laza Changes-re Ozzy nagykoncertjére, és megfőzi az őszes hajú Black Sabbath rajongó öregurakat, és elindul a nagyvilágba megmutatni magát.

Egyszerűen tudtam, hogy nekem is el kell jutnom egy koncertjére, és ez most megvalósulhatott. Egy pillanatra sem inogtam meg, hogy ez jó ötlet-e. Még akkor sem, amikor megtudtam, hogy ez egy másfél napos kemény és kimerítő utazás lesz. Ilyen az, amikor tudod, hogy hol a helyed. Nekem aznap ott volt.

11.000 ember tombolt a Stadthalleban aznap este. Két előzenekart hallgattunk végig, de azok számomra eléggé Z generációsak voltak. Viszonylag közel álltam a színpadhoz (kb. 8 méterre), és az egyik énekes lejött a tömegbe, a rajongók pedig tapizni kezdték. Vicces volt ilyet is megtapasztalni, úgy, hogy teljesen kívülálló voltam.

Mivel már hónapok óta rottyon van a lábam, Yungbludra kicsit már hátrébb kellett mennem, de onnan jobban is láttam mindent. Közben végig migrénem is volt, szóval igazi kriplinek éreztem magam, mégsem érdekelt, boldog voltam.

Élőben is épp oly csodás volt a zene, mint lemezről hallgatva. Megfigyeltem, hogy a zenekarban több női tag volt, mint férfi, ilyet még nem igazán láttam eddig. Yungblud végig uralta az emberek figyelmét, interaktált, arra szólított fel minket, hogy beszéljünk a mellettünk lévővel, talán azt, hogy Ich liebe dich, és így érezhetően feloldott valamit az emberekben, összekovácsolta a közönséget. Felhívott egy rajongót gitározni, dobálta a vizespoharakat a közönségbe, aztán egyszer csak kimászott a tömegbe, az emberek tartották a magasban, ott énekelt. Nagyon vártam, hogy elénekelje Steven Tylerrel közös dalát, illetve számítottam is rá, hogy lesz Changes is. Ennél a dalnál arra voltam kíváncsi, hogy milyen azt élőben megtapasztalni, amikor Dom kiereszti a hangját. Ezen az érzelmi hullámvasúton, amin végigvezetett minket, tulajdonképpen együtt emlékeztünk meg Ozzyról és nagyon nagy dolognak tartom, hogy részese lehettem.

A vége felé már kimentem a tömeg szélére, és utolsó dalként a Zombie hangzott el, ami különösen közel áll hozzám.

Dom bejelentette, hogy koncert után 15 perccel kimegy a bejárathoz találkozni a fanokkal. Teljesen elképedtem, hogy még erre is van energiája, valami emberfeletti erőmű hajtja ezt a kedves alakot.
Sajnos nem tudtam megvárni, míg kijön, mert indultunk, de ugyanakkor meg is volt bennem az a rendíthetetlen nyugalom, hogy tudom: vannak olyan hardcore rajongók, akik ezt a lehetőséget sokkal jobban értékelnék, mint én. Remélem egy emberrel többnek sikerült vele találkozni így. :)

Aki szereti, nézze meg élőben is, akarva sem fog tudni csalódni Yungblud előadásában. 

Emocionális sivárság

 Jó, fizikailag is kivagyok, de nem nagyon vannak érzéseim mostanság, kb. leszarok mindent.

Nem vált ki jó érzést egy csomó dolog, aminek elvileg kéne, és nincs is kedvem kapcsolódni az emberekhez. Egy csomó nehéz és feszültséget okozó dolgot ki sem mondhatok, amit érzek, mert nincs kinek. Szerintem elrontott ez a hülye közeg. Kérdeznek, mosolygok, bólogatok, mert céltalan bármilyen más irányú megnyilvánulás. Vergődik egy kolléga, és nem tudom beleérezni magam a helyzetébe. Megkérgesedtem. Lelketlen géppé váltam. 

Felmondott próbaidő végén egy csaj, mindenki merengett,vekengett, én semennyire nem tudtam ebbe a gyászmunkába bevonódni.

Lehet, hogy mert már a 30. ember, akit be kellett tanítani és darab-darab. És bármi amit eddig építő szándékkel extra effortként beletettem a feladataimba, hát basznak rá. 

Minden jót, Ági!

A mai napon egy olyan kollégám lépett ki a cégtől, aki a kezdetek óta ott volt, folyamatosan közös projekteken dolgoztunk, ő mint szakmai kiválóság, és én - kezdetben, mint zöldfülű.
Három napja tudjuk, hogy nem tart velünk tovább, és személy szerint meglepődtem a döntésén, mert az ő neve összenőtt az egyik márkával, amelyet ő álmodott meg, képviselt és küzdött érte mindenféle változás közepette.
Most elfáradt. Elvették a legjobb embereit, az erőforrásait, ilyen nehéz helyzet még talán sosem volt.

Délelőtt odajött hozzám az irodába elköszönni Ági, aminek nagyon örültem, nagyon megtisztelőnek éreztem.
S említett valamit, amin meghatódtam: megköszönte a közös éveket és profizmust.

Nekem ez óriási elismerés, s tőle szívesen fogadtam, mert ő pontosan látta a szélmalomharcot, amit itt vívtam néha egyedül, vagy épp karöltve másokkal.

Hálásan köszönöm, és ezt elteszem útravalóul.:)

Koncertek éve

Idén nem kevés nagykoncerten veszek részt. Budapest nagyon szuper ebből a szempontból, és végre eljött az életemben az az időszak, amikor meg is valósíthatom az elképzeléseimet.

Voltam Hurts és Imagine Dragons koncerten, megyek Offspringre, Rasmusra éééés amit ma szerveztem le és a legeslegjobban várom: Yungbludra. Nagyon lenyűgöz, így hát látnom kell őt.

Bátorkodtam bátornak lenni

Az egykori egyetemi barátom ismét felkeresett, jelezte, hogy az országban van. Egy ideig hezitáltam, miként is reagálhatnék erre. Egyet tudtam, hogy nem állok készen vele találkozni. Az a fajdalom, az a felismerés, ami tavaly novemberben a találkozásunkat követte, már tartózkodóvá tett. Azt hiszem, nincs már közös ügyünk, sok mindenre rádöbbentem, amikor a pszichodokimmal átbeszéltük ezt az ismeretséget. Hagytam magam bántani, naivan. Most meghoztam a döntést, őt már  n e m  engedem többé, hogy bánthasson. Nagyon határozottan közöltem is vele, hogy nincs apropója a találkozásnak. Remélem megbékél. Ő is és én is. Bátor voltam, és utána a megkönnyebbülés ismeretlen érzése fogott el. Pontot tenni valami végére, csodálatos.

Unalmas

A politika. A közélet. Ki mondott kire, mit és miért. Aztán hazudott, megtévesztett, visszavonta, helyreigazította, de valójában nem is. Neked nagyobb a fejed. Nem, neked!
Unalmas a bántás, a gyűlölködés, a hibáztatás, az uszítás. Hagyjátok már abba! Mérgező. Tudom, csak ki kellene kapcsolnom az internetet, a TV-t, a rádiót...csak pont akkor kellene pislognom, amikor a villamos plakát mellett halad el, csak el kellene zárnom magam ettől a szennytől. 
De ha én elzárom magam, addig a valóság tovább rohad.

Nem ilyen világ ígéretét hordozta magában a gyerekkorom. Csodás volt gyereknek lenni, és tudtam, hogy haladunk szépen előre, rácsodálkoztunk új dolgokra, nyílott a világ. 

Egy hónapja Valenciában jártam. A földrajzkönyvem egy apró fotóján szerepeltek a legikonikusabb épületei, és már akkor tudtam, hogy egyszer látnom kell.

Odamentem, leültem csendben és bámultam. Lenyűgöző volt, modern, békés, és végre azt éreztem, megérkeztem abba a világba, amit elképzeltem, hogy vár majd felnőttként.

Nekem nincsen semmilyen extremitás a magyar identitásomban. Engem nem érdelnek a népművészetek, se Trianon, se a Fölszállott a páva, se a balsors. Sőt, mióta benne dolgozom, az irodalomtól és a művészvilágtól is egyre tartózkodóbbá válok. 
Csupán annyi érdekel, hogy itt, ahova születtünk, emberhez méltó életünk legyen, megalkuvás és a szabdságfokok csökkentése nélkül.
Ami amúgy jár neked és nekem is, alanyi jogon, elvileg nem kellene se némán lemondani róla, sem harcolni érte. Mert van és jár.

A "szennyezés" előtt a magyar társadalom egész jól elvolt ám, kezdte kiheverni, és minden esélye meg is volt rá, hogy a besúgó rendszer miatt beidegződött rossz szokásait levesse. Az a generáció vagyok, akit szabadnak neveltek. Az utánunk lévőknek pedig mi mégszabadabb világot kellene biztosítanunk. Ehelyett most nagyon rossz érzés fog el, mert azt látom, hogy letértünk az útról.

Itt ez a dal, néhány napos, egy nagyon fiatal, nagyon fura szerzet alkotta meg, és a számomra mostanság legszimpatikusabb színésznőt kérte fel a videokliphez.

Yungblud -  Zombie

Olyan, mint a partot ringadozva megérintő szelíd tengervíz. 

Legalább addig is békességet érzek magam körül, míg ez a dal szól.

Aztán jön a fogcsikorgatás, az stresszes álmatlanság, a szorongás, hogy vajon mit találnak ki holnap, amivel méginkább elsorvasztják ezt a szépreményű magyar világot.

Ott leszek, ahol lenni kell

 

Jajj, nagyon vágytam egy Hurts koncertre, és idén lesz is! Örömmel töltött el!

Isteni zenét játszanak. Emlékszem, anno a Volton milyen nagyszerű élmény volt, filmszerű, mikor az utolsó dal alatt esett az eső, és énekeltük: We say goodbye in the pouring rain...

A tükörben

Ma van időm egyedül lenni, ma van időm a tükörbe nézni.

Hétközben, és az időm nagy részében valamilyen nyomás alatt létezem, valamilyen gondolatvilág rabja vagyok. Olyankor nincs időm vagy lehetőségem hátrébb lépni és a dolgokat a maguk egyszerűségében látni.

Pedig jobb volna.

Mindegy, ma egyedül vagyok, és tükörbe néztem. Kémlelem ezt az arcot szemüveggel, szemüveg nélkül, fényben és sötétben, grimaszokkal vagy kisimultan. Ha akarom látom a karikákat a szemem alatt, ha akarom, nincsenek ott, ha akarom, a szemem vidámságot sugároz és önfeledtséget, ha akarom, kilátástalanságot.

Már tudok úgy mosolyogni, hogy nem mosolyog a szemem, és belül teljesen mást érzek. Ez nem jó, ez kényszer, ez egy szerzett képesség. Pedig nem vagyok színművész, így azt gondolnánk, mi szükség erre?

Egyszerűen a világ nem olyan puha, biztonságos és komfortos, ahol megtehetjük, hogy csak akkor mosolygunk, ha akarunk.

De ma, egyedül, a négy fal között olyan arcot vágok, amit csak akarok.

Ma szabadon fókuszálhatok arra, ami jól esik. Például az őszülő tincsek mellett a hajam dússágára, a fizikai fájdalmakon túl egy önfeledt táncra, a mosolygásra, a kedves gondolatok befogadására.
Ma nincs rajtam páncél és nem vagyok szigorú magammal. Ma csak a maga egyszerűségében szépnek látom, amit a tükörben látok. Jól esik és kell. 

Mert az, ha más mondja, az nem azon a helyi értéken van, amint amikor te látod magad olyannak.

Saját magunkban kell megalapozni az értékességünket. Minden más csak külső megerősítés, ami persze nagyon fontos. De akkor az igazi, ha mi kimondjuk, elfogadjuk.

Nem tudom, hogy én elfogadom-e magamat. Ma igen, de legtöbbször nem. Ez az életem feladata, hogy ebben a testben egy olyan lélek lakozzon, aki az útja végén már mindent a helyén talál, de legfőképpen a világban önmagát.

Nekem saját magam fel- és megnevelése az életfeladatom. Meg kell adnom magamnak azt, amit esetleg régen mások elvettek, vagy egyáltalán nem ismertek fel, hogy szükségem van rá. Az önismeret útján szeretnék tovább lépni. Meglátjuk majd, hogy haladok-e, vagy megtorpanok.

Mindenesetre ma, amit a tükörben látok, az szép. 
 

Szingapúrban is népszerű

Megnéztem a blogom statisztikáját. Egy napon Szingapúrból többszáz megtekintés érkezett.

Vicces azért, nem sok mindenre akadhattak a botok. 

:D

Bridget Jones naplója: Bolondulásig

Megnéztem a legújabb Bridget Jones filmet, és többször megkönnyeztem. Több ponton tudtam azonosulni a főszereplővel, pedig nem vagyok 55 éves, sem özvegy, sem egyedülálló anya.

Emlékszem, gyerek voltam, mikor megjelent az első film (2001-ben), és nem is akartam törődni ezzel a sztorival, mert nem szóltott meg. Nem is értettem, némelyik gyerektársam miért volt oda egy felnőtt nő béna próbálkozásairól szóló filmért.

De most az a jelenet, amikor az édesapjával a kórházban az utolsó közös fotójuk elkészült, nagyon megérintett.

Olyan furcsa látni Hugh Grantet vagy Colin Firth-t megöregedni. Ők, ha jól számoltam, az első film idején 40 évesek voltak. Hugh Grant szerintem akkor, korához képest nagyon fiatalos volt, most pedig talán idősebbnek is nézném, 65 évesen. Furcsa ez a genetika. Én is fiatalabbnak tűnök, még.

Vajon én hol leszek 65 évesen, vagy akár 15 év múlva. Lehet megsülök a klímakatasztófa nyomán, ami vár ránk. És hol lesz az unokahúgom, aki még csak most kezdi megtanulni a világot? Lesz-e számára élhető környezet, kultúra?