Kivel is beszélném meg

Nos, a hölgyeknél valamiért nem tulajdonítanak jelentőséget a 33. életév betöltésének úgy, ahogy az uraknál. Ettől függetlenül lenyomatát teszem e mondattal az inerneten ama ténynek, hogy én, Minka, átléptem e bűvös számot.

Jelent-e valamit? Tegnap revizionáltam a Facebook lábnyomom, és rengeteg mindent eltüntettem, az évekre visszamenőleg. Arra például érdekes volt rádöbbenni, hogy 10 éve még az exemmel voltam együtt. Azelőtt pedig életem egyik nagy szerelmével - ha nem a legnagyobbal - ápoltam jó kapcsolatot, aki már a metrón elfordul, ha meglát, sőt talán a nevemre sem emlékszik már. Pedig nem kis közös múltunk van. Fura, utálom, ha elfelejtenek azok, akikkel igenis fontos és értékes pillanataink voltak. Utálni utálhat, ignorálhat, de hogy elfelejt, az méltatlan. Igen, rólad van szó. A régi romantikus énem még néha eljátszik a szcenáriókkal, hogy mi lett volna ha. Na ezeket kellene leállítanom magamban. Nyilván az életem 99,9% -ban eszembe se jutnak ezek a dolgok, mert munkamániás vagyok és az életem akutális eseményei, élményei, érzései kitöltik a gondolataim.

De ha visszagondolok egyszer, jön a lavina. És ugyanoda jutok vissza, hogy kár volt barátom, elcseszned. És nagyon elcseszted.

Mindegy, én szépnek éreztem magam fiatalon, voltak hódolóim, bókok szaporáztak az utcán, és te akkor sem értetted, hogy ez mi. Nem értetted, nekem kellett elmondanom, hogy baszdmeg, irigyek rád, lennének a helyedben és te pislogtál. Nem értetted, hogy neked szóltak a versek, nem ment át, hogy a Petrucci által, a feleségének írt dal, amit akkor, ott az Izabella utcában megmutattál, az onnantól örökké belém égett, híd lett közöttünk. (Soha többé nem akarom hallani már.) Nem értetted, hogy te vagy a zene, és én vagyok a szó. Azt sem értetted, amikor finoman közöltem, hogy "Szia,Barátom!"-mal nem kezdünk metál dalszöveget, ha azt akarod, hogy bárki is komolyan vegyen. Nem értettél semmit. Miért nem értettél egy kicsit is ebből? 

Aztán egyik nap eltűntél hosszú időre, aztán máskor meg megkérdezted, mint egy idegentől, hogy hány éves is vagyok és hadováltál. Aztán máskor már... kihúny a felismerés a szemedből. Majd már el is sétálsz mellettem, baszdmeg. Hitvány embernek tartalak. Eddig nem tudtam, mindig azt hittem, hogy én rontottam el mindent, minden emberi kapcsolatomban, de valójában, aki bújkál és nem egyenes, és nem vállalja a felelősséget a tetteiért, az egy hitvány alak.

Ugyanakkor tudhattam volna, milyen vagy valójában, hiszen némelyik exed is megcsaltad. Az összes partneredről úgy meséltél nekem, mint egy selejtes, hibásan működő eszközről. Ha akkor, ott, a 4-6-os megállójában az utolsó találkozónkon, mikor spiccesen vártuk a villamost a nap végén, rá tudsz venni, hogy nálad aludjak, akkor most mi is itt tartanánk? Valakinek mesélnél rólam, hogy mekkora egy hülye a nőd?

Nem mentem veled, mert már egy-két hónapja az új pároddal voltál. Pedig nagyon meg akartál győzni. Azt sem érdekelt volna, ha a csajod megtalálja más nő hajszálát a párnán. Látod, ott is nekem volt több eszem, és igen, nagyon szívesen. Nekem nem volt veszteni valóm, csak a becsületem. Neked meg minden. Szóval szívesen, hogy ott meghoztam helyetted életed legfontosabb döntését, és megmentettem a leendő házasságod.

Ki írja ezeket a sorokat? Változik az énem, fejlődik az önismeretem, és mások ismerete is. Az idő szépen helyére teszi azokat a kirakósdarabokat, amiket régen nem találtunk.

Korábban korholtam magam a történtek miatt, de most valami nagyon erős, határozott düh szele hordta egy halomba a fenti sorokat. Örülnöm kellene, hogy nem vagy az életem része.

Szóval vannak ilyen élményeim 2021 előttről. 2021-ben aztán új időszámítás kezdődött nálam is.

Olyan emberek kerültek körém, akik szeretnek, és akarták, hogy velük legyek hamarabb, minthogy én azt felismertem volna. Akinek maradnia kell, az marad. Akivel nem egy utat kell járnunk, azt elsodorja az idő. Visszanézek még, de nekem haladnom kell előre. Sodródj hát tovább, és ha útunk egyszer ismét összeér, lefejellek. :D

Az abuzált lány

A napokban hosszú évek után megkeresett egykori egyetemi barátom, akivel megszakítottam a kapcsolatot, mert csúnyán viselkedett velem. 

Ma találkoztunk és elnézést kért egy tettéért, és azt mondta, hogy abúzus volt, már tudja.

Nekem most ezt fel kell fognom. Tehát bántalmazott...ízlelgetem ezt a gondolatot és egyre inkább megértem, valóban ez történt.

Most itthon ülök, erőtlenül sírok és próbálom összerakni a kirakót. Rettenetes a felismerés.

I am above

Egy rövid időre kilátásba került, hogy annak a vén bolond boszorkánynak legyek a felettese, aki megkeserítette az életem egy hosszabb időszakát.

Nem mondom, hogy nem gondoltam bele, hogy bizony hamar megszabadulnék tőle. A hogyanra nem volt válaszom.

Ma megérkezett a válasz: azonnali hatállyal eltávolították. És nem kellettem hozzá én se. Mondjuk késtek vele 3 évet. Igazából ilyen regisztrált bolondot nem is szabadna normális emberek közé engedni.

Nem kárörvendek, már rég nem érdekelt a sorsa, sem a bosszú. De ma először tudtam abban a tudatban otthagyni az asztalom, hogy biztosan nem nyúl hozzá senki a cuccaimhoz.

Hazafele a felszabadulás könnyűsége kezdte bizsergetni az ujjaim, a karom. Remélem, a lelkem is felszabadul. Régi béklyó ez.

Az első Azahriah koncertem

Egy ideje figyelgetem, érzékelem a hype-ot Paul Street, a.k.a. Azahriah körül. Korábban írtam is róla itt a blogon, hogy érdeklődve szemlélem, hova fut ki ez a jelenség.

Megismertem pár dalát, a Camouflage album az egyik gyakori munkazeném lett.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy a zenéinek egy részét be tudtam fogadni és kedvelem is.

Így érett meg bennem az ötlet, hogy egyszer, míg Azi a zenei karrierje csúcsán tündököl, érdemes volna meghallgatni élőben is.

Szigetre majdnem sikerült kimenni, de akivel mentem volna, lemondta. Sebaj, legyűrtem magamban a csalódottságot, otthon maradtam. 
(Egyedül nem akartam menni, nem tartottam biztonságosnak, sem túl nagy mókának.)

Aztán nem sokkal utána meghirdették a Budapest Parkba Azahriah újabb két koncertjét. Úgy voltam vele, hogyha a másodikra sikerül jegyet venni, akkor megyek. Mókás volt a jegyvásárlás nyitásakor kivárni a többezres "sorbanállást". Sokan panaszkodtak erre az új jegyvásárlási módra, de nekem szimpatikus volt. (Volt gyakorlatom a várakozásban, a Neptun jó kiképzést adott az egyetemi évek alatt.)

Nem invitáltam senkit, hogy kísérjen el, sőt nem is akartam már mástól függővé tenni a részvételem, mert egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy ott a helyem és ez egy csodálatos élmény lesz.

Fenntartások nélkül, szelíd izgalommal vártam a péntek estét. Mert hisz ez nem egy Rasmus, ami az én valódi közegem, és nem is vagyok Azi fan girl, ez valami új, letisztult érzés.

Pont kezdésre értem oda, túl hosszú sort se kellett kivárni, de azért volt időm egy gyors demográfiai megfigyelésre.

Arra számítottam, hogy javarészt tinik és szüleik lesznek, ehhez képest többen voltak fiatal felnőttek és 30, 40 körüli emberek. Bizonyára sok tinédzser is volt, de gondolom ők legelöl. 

Teltház volt, így megelégedtem a hangosító pult mögötti résszel. Nyilván egy percet sem láttam a koncertből a saját szememmel, mert jellemzően mindenki magasabb nálam, viszont 4 kis kivetítőre és a színpad egyik szélén lévő nagy, álló kivetítőre nagyjából ráláttam.

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy dicsérjem a Budapest Park ezen megoldását! Kivetítők mindenütt, egy géniusz volt, aki ezt kitalálta.

A hangosítást nagyon jónak érzékeltem, mondjuk a pult környékén általában a legjobb, ezért sem mocorogtam tovább. Kicsit talán YoungFly éneke volt halk számomra.

Az első órában csak Azi volt, és én ennek nagyon örültem. Számítottam persze rá, hogy valamikor berobban Desh. Ott kicsit nekem le is ült a hangulat, másoknál pedig ekkor pörgött fel. De aztán jött YoungFly, akinek semmit nem tudok a munkásságáról, viszont rendkívül kellemesnek találom a hangját, illetve KRSA is megérkezett a PASO-ból. Szerintem őt nem kell bemutatni senkinek! :)

Több volt ez a koncert, mint amire számítottam. Rengeteg közreműködő volt a színpadon, a táncosoktól kezdve a zenészekig. Ennyi zenei stílust egyszerre egy koncert keretében még nem hallottam!

Csodálattal gondoltam koncert után vissza az Azit kísérő állandó zenekari tagokra. Az az általános, hogy egy banda beáll egy stílusra, majd azt jobb esetben magas szinten űzi. Azonban ezek a zenészek igazi kaméleonok, nagyon profik.

Nem tudom, hogy kerültek Azi mellé, de olyanok, mint egy prémium olívabogyó válogatás.
(Nagyon szeretem az olivát. :D)

Az utolsó néhány dal régebbi szerzemény volt, ezeket nagyon szeretem, majd a Mind1-gyel zártak, amit kétszer indítottak el. Számomra ez a dal volt a csúcspontja a koncertnek. Azi hagyta a közönséget énekelni, mert a közönség énekelni akart. Mindenki tudta a szöveget, még én is! (Legtöbb dalának szövegét az én lassú felfogásom, meg a szlengben való járatlanságom miatt nem tudom megjegyezni, plusz valljuk be, nyelvtanilag nem mindig helyes a megfogalmazás.) 

Szóval szép volt, Azi pedig pihentette a tekintetét a tömegen. Nem is tudom milyen érzés lehet, amikor a lelked egy darabját megosztod a világgal, és ugyanúgy visszatükrözi, ahogy te fejezted ki magad. 

Ez a koncert azért volt jó, mert mindvégig tudtam, hogy jó helyen vagyok, egy jól összekovácsolt közösségben. Olyan ritkán érzem magam közösség tagjának, és szerintem a mai Magyarországon sokan lehetnek még így.

Nyilván volt pár sötét bunkó tolakodó, veselerúgó primitív állat, de egy 12.000-es tömegben a nagy számok törvénye miatt ez elkerülhetetlen.

Mindent összevetve, hálás vagyok Attilának az élményért, emelem kalapom a sokrétű munkássága előtt!

Zavarban vagyok kissé

Egy jó ideje nem szeretem már a munkahelyem, nem érzem ott jól magam. Ennek most nem én vagyok az oka, hanem a cég kitett magáért. 

Egy régi kollégám jelezte, hogy van náluk egy álláslehetőség és bepromózott engem.

Nem tetszett az állás, de udvariasságból elmentem interjúra, ahol szerintem jól szerepeltem, de elkönyveltem, hogy úgyis látják rajtam, és ők is csak a kolléga miatt hívtak be.

Aztán egy hét múlva hívtak, hogy gyorsan jelezzek vissza, ha akarok menni, mert van egy másik jelölt is.
Azt a jelöltet a csapat egyik fele támogatja, engem pedig a másik.

És nem tudtam örülni ennek. Persze udvariasan megköszöntem, és tök jó visszajelzés, de valahogy nem érzem magaménak azt a feladatkört.

Kollégám nyomtasztott kicsit, hogy ne döntsek azonnal.
Pedig mondtam neki, hogy rossz oda a közlekedés, és egyéb dolgok miatt jeleztem, hogy nem feltétlenül lenne racionális átmennem.

Mivel bizonytalan vagyok, több ismerőst is megkérdeztem, mit tennének.

Maradnom sem érdemes, de pont oda átmennem sem.

A bér ugyanaz, a felelősség több, és még kurva messze is van. A mostani helyen pedig majdnem mindennap felmerül bennem, hogy mi a francnak is járok én oda dolgozni? 
Ha 2 hónapja jött volna ez a lehetőség, amikor inkább a Dunába mentem volna a kimerültség miatt, mint a munkahelyre, akkor még gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Csak innen el.

Furcsán érzem magam, egyik sem jó út.

Most annyit jeleztem vissza, hogyha lehet még a bérről tárgyalni, akkor nyitott vagyok a lehetőségre.

Ex-kollégám azt mondta, kicsit dorgálva, hogy nagyon bátor vagyok.

Azt hiszem nem ezt értette, csak ő finom úrinő.

:D

De valójában nem bátor, vagy bunkó, vagy telhetetlen vagyok, csak motiválatlan a magam szopatására. Utálok átszállással zötykölődni órákat a büdös buszokon.

A művészetről a kirakat belső oldaláról

A művészet öncélú faszkodás, amit aztán le akarsz nyomni mások torkán, és elvárod, hogy tapsoljanak érte.

A művész önmagát felemeli, szentté avatja és képzelt fényáradatában úszva megüdvözül. Ha ehhez szerez statisztákat, akkor válik legitimmé belső kifejezési kényszere, exhibicionizmusa. De addig ki volt rá kíváncsi?

Senki. Ezt kell átlépnie, levetni minden láncát. Aztán azt mondja fennkölten: kifejezem magam, hogy te is megtalálhasd a hangod, amennyiben nem rendelkezel a kifejezés ezen magasan fejlett eszközével. Művész vagyok, nézd mit csinálok és tapsolj nekem. De csak tapsolj, mert érzékeny vagyok és nem tudnám feldolgozni, ha te ezt mégsem értékelnéd művészetként. A művész az elfogadásért évődik.

A művész gyenge. Gyenge, mert csak szavakkal, ecsettel, vagy épp hangokkal tud bánni, - vagy úgy véli, hogy tud velük bánni - az élet egyéb dolgai számára idegenek. Elhatárolóik tőlük, mert hát ő egy művész. Csekket kitölteni? Ugyan. Villanykörtét kicserélni? Leállni a drogról? Gyereket nevelni? Hogy ő? Nem tud, nem fog, ő nem erre hivatott. Magasabb szinten mozog.


(...) = nem publikus értekezés arról, ki a mai kor legnagyobb "magyar" mecénása

A nagymagyar művészvilág virul és virágkorát éli, köszönhetően az anyaországi polgárok áldozathozatalának, amelynek része egyaránt a rossz egészségügyi állapotban lévő, háromműszakos gyári munkás, az alkoholbeteg kőműves, a gerincsérves, aki hiába alig bír már járni, még nem kap rokkant státuszt…csakhogy ők nem fognak szedni erről bőven termő gyümölcsfáról egy szem almát sem, hiszen nem érnek rá, vagy nem érthetik, mert ők nem az a szint.

Vannak persze kivételek, akik valóban kiérdemlik az általuk képviselt és elért magas szakmai színvonallal, hogy ebből éljenek, de a java csak korhadéklakó. Jól van az úgy, beszívok, berúgok, írok valami szart, ismerek valakit, majd kiadatom vele, úgyis tartozik egy szívességgel, kapok ingyen pénzt, aztán elmegyek tüncibüncisködni mindenhova, mert én azért kapom a pénzt, mert jár, mert vagyok. Meg a neje vagyok valakinek, vagy az unokaöccse, vagy a nénikéje, vagy a szomszédja, vagy a hentese. Jézus ereje, segítsd meg ezt a nyamvadt országot.

Az én napjaim

Most hétvégére egyedül maradtam Pesten, és ezért most én-napokat tartok.

Hangosan bömböltetem az összes kedvenc zeném, táncolok, csinos ruhába öltözök, vagy éppen semmibe, halat eszem és kócos maradok.

Rácsodálkozom magamra, hogy még most sem nézek ki annyinak, amennyi vagyok, de már egyre több ősz hajszál kezd fényleni a fejem búbján. Rácsodálkozom másokra is, akik érdekelnek vagy valaha törődtem velük. Elképzelem és kitűzöm célul, hogy veszek egy házat Finnországban. (Haha, de még itthon sem tudtam ezt meglépni!) Kinevetem magam, nem korholom magam, jóban vagyok ma magammal. Elmúlt, ami elmúlt. Jön, ami jön.

(Újabb kamu bölcsesség, de mégis... csak erre a két napra hadd lássam így!)

Talán olvasok is és játszom. Lehet, hogy rendelek egy átlagos pizzát, aranyáron. Lehet, hogy beszélgetek a barátnőmmel az elképesztően jóképű férfiakról és képeket küldözgetünk egymásnak róluk.

Lehet, hogy veszek jegyeket nyári programokra. Tornászom, megfésülködöm, a kádban ázok órákat.

Aranyos leszek és kisimult, kedves és szeretetre méltó. Suta és ártalmatlan, türelmes és szelíd. Minden, ami ami alapvetően belém van kódolva, de a világ gonoszsága nagyon mélyen elnyomja bennem.

Ha nem így, akkor úgy

A tavalyi év őszétől kezdve tisztogatást tartottak a cégnél. Kirúgták a közvetlen feletesseimet, és a csapatom minden tagja is sorban felmondott. Ennek eredményeként ott maradtam egyedül egy fél igazgatóság munkájával és egyedüli tudásállományával a fejemben.

A kollégákkal megélt közös emlékekről nem is beszélve.

Én is fel akarok állni, de nagyon válogatok az állások közt. Kaptam az év folyamán több ajánlatot, amik valamilyen oknál fogva nem érték meg a váltást, illetve veszítettem el olyan lehetőséget, ami igazán tetszett volna.

A mostani munkahelyemről mihamarabb el kell mennem, mert itt már nem érzem jól magamat.

A tápláléklánc alján dolgozva kaptam 5 embert, hogy tanítsam be az eltávozott 5 helyett. Az új főnököm nincs is ott soha, nem is érti a szakterületet, könyörgött, hogy maradjak. Ígért is fűt-fát, de már akkor átláttam rajta, hogy ebből semmi nem lesz. Konkrétan bértárgyaltunk, elmondtam egy korrekt bérigényt, és a kért emelés harmadát adta meg azzal ígérettel, hogy emel majd még.

Nem ezért maradtam, hanem mert nem jön össze egy új, és nem tehetem meg, hogy bevétel nélkül maradjak. Már kétségbe is estem, hogy lehetek ilyen béna, hogy csak nekem nem sikerült váltanom.

De már mindennap egyre nehezebb, érzem. Úgy vonszolom be magam.

Nehéz dolgoz ez, mert jó a tarsaság, az alap munkám is mondhatni, kedvelem.

Most viszont egyszerre helyettes, oktató, teamlead, IT-s, jogász, pénzügyes, mediátor, lobbista, jóbarát is kell, hogy legyek.

Teher alatt nő a pálma. 

Viszont túlteher alatt kidől.

Itt tartok.

Ugyanakkor van mindig jó élményem. Eddig nem tudtam, hogy tudok kiscsoportos oktatást kivitelezni, hogy jó tudásbázist tudok létrehozni, hogy össze tudok tartani egy csapatot, ahol maradni akarnak az emberek.

Nem tudtam, hogy az ötleteim, észrevételeim annyira érvényesek, hogy a főnököm saját magának könyveli az utánuk járó érdemet.

A héten volt egy nagymeeting, jött a főnök pofavizitre. Egy olyan szó nem hagyta el a kollégák száját, amely meglepett volna. A főni mindig azt mondja, ő sose hazudik, meg transzparencia...ehhez képest konstans belehazudik 20 ember arcàba. Ezért főnök, gondolom.

Az egyik régebbi kollegina nagyon aranyos volt, és méltatta a középvezetők kitartását, emberségessegét, és rám is mutatott.

Pedig semmilyen vezető nem vagyok. Ugyanakkor nagyon jól esett az elismerés. 

Ünnepek 2024

A megszokottak szerint hazautaztam az ünnepekre. Összességében jó volt, de nehéz felvenni az itteni tempót. Nem is szeretném, van saját életem.

Tegnap látva a régi ismerősöket, illetve beleütközve pár problémába, arra jutottam, hogy az itthonlét kőkeményen emlékeztet mindarra, ami nem tudok lenni.

Látva, hogy az 5-10 évvel fiatalabb lányok a kisgyerekeiket terelgetik a frissen felújított/vásárolt házaik előtt, a szomszédok az unokákat dícsérik, plusz innen autó nélkül nem lehet eljutni kb. sehova, meg sem tudom látogatni ésszerű időráfordítással az ismerőseimet...plusz a nagymama sem volt rest közölni, hogy rossz utat válaszottam, meg kifutok az időből..., rettenetesen furcsán éreztem magam.

Igazából utálatot, elkeseredettséget és feszültséget éreztem, és azt, hogy nem vagyok elég. "Köszi" mindenkinek btw...

Alapvetően nem foglalkozok ezekkel a kérdésekkel, mert az "önálló én" jól menedzseli az életét a megfelelő élettérben, Pesten. De ilyenkor rámzúdulnak a kéretlen elvárások. Más vagyok, mint az itteniek. Mindig is más voltam. Ez a környezet most is csak a gyengeségeimre tud fókuszálni, és gyerekkoromban sem tudtam megtalálni itt a helyem. Már látom, miért. Sosem éreztem idevalónak magam, nem véletlenül tűntem el egy másik városba.

És igen, továbbra sem fogok vezetni, mert be tudom látni, hogy alkalmatlan vagyok rá, ugyanúgy tisztán látom és határozottam tudom, hogy nekem nem kell se házasság, se gyerek. Utálom ezt a nyomasztást. 

De ez az egész nyomorult ország erről szól. Csak az tud egyről a kettőre lépni, aki ellik. Ha dolgozol átlagos emberként, és véletlenül nem Ausztriából hozod haza lóvét (majd szavazol le a kormánypártra), illetve nem vagy IT-s, vagy valami komoly érdekkör része, eláshatod magad. 

Na cupp, boldog új évet!

A friss 32-es

A napokban töltöttem be 32. életévemet és már nem írok vissza olyan embereknek, akikkel maximum udvariasságból beszélnék.

A kettő nem függ össze, de ha belemagyarázzuk rendesen, akkor mégis.

Tegnap egy olyan srác írt rám, akivel 8 évvel ezelőtt randiztam, egyszer találkoztam vele.

Ez a srác nagyon creepy volt, egy találkozás után az én albimban akarta csöveztetni a fél családját valami budapesti fesztivál során. Ennyire kellemetlen. 

És 8 év után írt ismét, hogy mizu velem, hát számára nincs válaszom. Töprengtem azon, hogy a bunkóság elkerülése végett visszaírok neki szűkszavúan, de az ilyen emberek nem szokták venni a lapot.

Az ignorálás mellett döntöttem és nekem ehhez bátorság kellett.

Volt még idén egy hasonló eset: egy volt kollégám írt rám, aki akkoriban hónapokra eltűnt a munkahelyről és nagyon aggódtunk érte, mert kedveltük. Égre-földre kerestük őt, majd kiderült, hogy az OPNI-ba került, és rettenetesen haragudott rám, mert a lányának mertem jelezni, hogy féltjük és keressük őt. Azóta ez az ember nem érdekel engem, hiába próbálkozik.

Visszatekintve a Budapesten töltött évekre, rengeteg bolondba botlottam. Ezek az emberek nagyon károsak, mert nem lehet felismerni elsőre, hogy bolond, csak amikor már megkedvelted őket és visszaélnek a jóindulatoddal.

Talán most már azt mondhatom, hogy megérzem, ha valaki ilyen.

Egyébként tök jó szülinapom volt. Annak ellenére, hogy minden programot le kellett mondani, amit a Kedvesem szervezett nekem, mert lebetegedtem, én nagyon jól éreztem magam itthon.

Egy átlagos napnak tűnhetett, de pont erre volt szükségem!

Ugyanis az utóbbi két hétben teljesen elfogytam. A munkahelyen az a feladatom, hogy 5 embert tanítsak be egyedül (mert a régieket elüldözték), vegyem át a mindentudó géniusz feladatait is, aki sértődöttségből mondott fel, mert nem léptették elő, valamint csináljam a saját dolgaim is.

Elfogytam, de azt is látom közben, hogy az utóbbi fél évben most éreztem azt ezen a munkahelyen először, hogy van értelme bemenni. Persze nem a munka miatt, hanem az emberek miatt.

És jó érzés tanítani, hogy figyelnek rám, hogy kérdeznek, hogy múlik rajtam valami.

Sosem akartam ezt, nem vagyok ambíciózus, és valószínűleg a felettesem majd el fogja könyvelni ezt saját érdemeként, nulla ellentételezéssel.

És valósznűleg ha lezajlik a betanítás, a felettesem el fog távolítani engem, mert mint a régi csapat utolsó mohikánja, zavaró tényező vagyok, és hát nem is ő választott ki, látom rajta, hogy meg se próbál tenni azért, hogy maradjak.

Ezért interjúkra járok. Tegnap is voltam egyen, és egyre inkább azt látom, hogy alulértékelem magam. Az interjúkon gyakran felteszik a kérdést, hogy ez a pozi nekem elég-e. 

Valójában a stressztűrőképességem miatt keresek kevésbé felelősségteljes pozikat, nem azért, mert ne lenne hozzá eszem.

Lehet majd ez változik, ki tudja. Ha ezen a munkahelyen megbecsülnének, ahol épp vagyok, akkor talán tudnék is szintet lépni, de mindenkit elzavartak, aki a javamat akarta, és elképesztő mennyire nyom inkább a latba a szimpátia, az uram-bátyám kapcsolatok, meg a saját egó, minthogy rendes dolgozó munkaerővel töltsék fel a pozikat, akik értik is, mit csinálnak.

Ha egy tisztességes hely lenne ez, a mostani csoportnak én lennék a vezetője papíron is, nem csak organikusan szerveződve. Kicsit most úgy érzem magam, mint az Outlanderben James Fraser a börtönben láncra verve, amikor a skót lázadás leverése után az elfogott skótok megválsztották őt vezetőnek.