Depiblog

SZBB-Radnóti dalokat hallgatok éppen, és kihozza belőlem a legrosszabbat.

Meg itt röpköd egy kicseszett poloska is. Új kollégát kaptam, és fárasztóbb ez a szitu, mint amikor két munkakört én egyedül vittem. De tanítani tök jó. Rajtam múlik valami végre.

Hamarosan megkapom a határozatlan idejű szerződést, és akkor mégszabadabb leszek, mint eddig voltam. Minden olyan csodálatosan bizonytalanul kötetlen lesz!

Valamiért napról napra fáradtabb vagyok. Tavaszi fáradtság? Vagy csak motiválatlanság? 

Valójában ott ment gallyra a napom, hogy megláttam egy régi ismerősöm, akiről aztán minden beugrott, aminek nem kellett volna. Sokszor elgondolkodom, hogy megérte-e nekem azokban a körökben forogni? Ott egy ismerős, és már nem is biccent, oda se köszönünk egymásnak. Csak bambulunk egymásra. Holott egykor el akart hívni randizni. Holott egykor átbeszélgettünk több hangulatos estét és ismerem jól a dolgait. Ő is tudja, ki vagyok. Ismeri azt is, akit szerettem, és ismeri azt is, akit talán örökre szeretni fogok, vagy legalább is az emlékét. Manapság együtt zenélnek. Ó, hogy utálom ezeket az információkat, utálom, utálom!!!! 

Radnóti szavai csengenek: Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg!

Az én lelkem legmélyebb zúga zeng: dögölj meg világ!

Mikor szabadulhatok meg végre ezektől az emlékektől, ezektől az emberektől?

Egyiket sem akarom többé látni, se hallani felőlük. Csak mérgezik a lelkem.

Komolyan, utálom az embereket. Meg azt a gyenge tulajdonságot, ami megmérgezi az életet: az érzelmi kötődést. Sok pénzt fizetnék érte, ha végre kiiktathatnám ezt. Minden olyan könnyű lenne. Miért nem működünk csak racionális alapon? Fuck.

Feketülő vízben mosakodnak a fák....este van....

És nem százhuszonhárom...

Aranyos ez a lány, mondják. Fiatal, kedves és nem is ostoba. És nem értik. Nem értik, miért van egyedül.

Biztosan szaladnak utána a fiúk! Egy ilyen, mindig mosolygós lánynak ki tudna ellenálni? Mondják.

Most vagy fiatal, mondják, most kell élni. Szerezz egy fiút magad mellé. És akkor nem leszel olyan egyedül. De nem minden fiú egyforma, mondják! Csak akad valaki! Kifutsz az időből, egyedül nem mész semmire. Hát igen, az előző az nem volt egy jó kör- teszik hozzá a földet bámulva. Dehát muszáj valamerre lépni, mert ez egy helyben toporgás csak. Egy ilyen fiatal lány mellé kell egy fiú. De miért nem keresel? Kérdezik. Ne bolondozz már, próbálkozni kell! Úgy nem lehet élni, hogy egyedül vagy! Igen, gyerek is kell egy családba. Nem szabad ilyen elutasítónak lenni, erősködnek. Biztos találsz valaki neked valót! Ugyan már, nem mind romlik el, az csak egy tapasztalat! Nem mind ugyanolyan! 

Biztos magasak az elvárásaid. Neked senki se jó. Meg sem próbálod, nem is akarod. 

Megkeseredsz, mondják. Kifutsz...az...időből.....

Semmilyen

Ha most belegondolok abba, hogy mit tudnék felmutatni, amitől szerethető lennék, vagy esetleg különleges, csak oda tudok kilyukadni, hogy semmit.

Tényleg nem tudnék mit mondani magamról, hogyha valaki megkérdezné, hogy én mégis milyen vagyok.

Régen voltam valamilyen. Metálos, finn hívő, voltak elképzeléseim, tanultam gitározni, rajzoltam, verseket írtam, érdekelt egy csomó minden. De ma, ma semmilyen vagyok. 

Ha valakitől pozitív visszajelzést, dicséretet kapok, nem tudom elfogadni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy valóban úgy lát.

Annyira megszoktam, hogy csak a baszogatást, megalázást kapom egész életemben, hogy megelégszem a semlegességgel. Ha valami könnyedén az ölembe pottyanna, azt sem tudnám felfogni és keresném a mögöttes tartalmat, azonnal meglátnám, hogy mitől lesz tuti szar nekem.

Sajna erre tanított az élet. Nagyjából össze is tudnám szedni gyerekkoromtól kezdve, hogy milyen konkrét hatások értek, melyek miatt az vagyok ma, ami. 

Az a mai napig kísért, hogy nem vesznek komolyan az emberek. Nem számít a szavam, hiába van igazam. Sosem kapom meg a kellő figyelmet, sem tiszteletet. Elkezdett ezért a stílusom enyhén harsánnyá és arrogánssá válni. De tudom, hogy nem vezet sehova. 

Nem látom a megoldást: nem hallgatnak rám sem észérvekkel alátámasztva, sem erőszakosabb/határozottabb stílusban kifejtve az álláspontom. Ettől elfáradok. Minek küzdök én itt?  

Már ezért is főként inkább csendesen elücsörgök. Sokszor, ha a véleményem kérdezik, már ki se fejtem. Komolyan, mi a fasznak tépjem a szám? Kár beléjük. Sőt, már sokszor egy adott témába bele se gondolok, úgysem értékeli senki a világnézetem.

Na most kirinyáltam magam.

Szóval szabad vagyok. Most vagyok egész életemben a legszabadabb és egyben a leginkább tévelygő. Van munkám, van hol laknom, nincs olyan kiadásom, amit ne tudnék bármikor felfüggeszteni. Nem kötődöm érzelmileg senkihez. (Nem mintha lennének érzéseim.)

Ha holnap úgy kelek fel, hogy mennem kell, 1-2 hónap alatt fel tudom számolni a jelenleg -jelentéktelen és eredménytelen- életvitelem, és nyomtalanul továbbállhatok.  

Csak tudnám, hogy hova menjek!

It's alright

Tudomásomra jutott, hogy az exem összejött valakivel. Azt hiszem, az elég jó eredménynek  tekinthető, hogy egy vasbetonháló több érzelmet vált ki belőlem, mint ez a hír.

Köszi, évek!

V-tine

Ma van K. születésnapja. Nem nagyon tudok erről elfeledkezni, a szülinapok beégnek a fejembe. A feleslegesek is. Nem köszöntöm fel. Ez egy újabb lépés ahhoz, hogy legyűrjem az értelmetlen kötődésem hozzá.

Van egy új kedvenc dalom, egy In Flames dal! A Wallflower.

I like to look at you from a distance

I like when you scream in my face 

Afraid to say the right words in right order 

So it makes sense to a person with such grace 

What if my dreams don't become reality

Is my life just a big mistake 

Will I be happy for the times I had 

Would I reconsider recalculate 

I wanna be heard, but leave no trace

I wanna be seen, but take no space 

I wanna be 

I wanna be 

Leave no trace 

I wanna be 

I wanna be 

Take no space 

The older I get, the younger I feel

The younger I feel, the older I seem 

The more I feel, my age seems real 

Life to pretend, I'm as young as I feel

A finnek

Azt hiszem, ma nem lehetnék ennél boldogabb!

A drága finnek bejelentették, hogy idén is eljönnek koncertezni. Annyira örülök, már-már lebegek a pihe-puha boldogságban.

Ugyan tudtam, hogy én nem fogok várni még 6 évet egy újabb koncertjükre, így arra gondoltam, hogy mobil leszek, eljutok majd valamelyik külföldi eseményre, de a fiúk megoldották ezt a problémát: házhoz jönnek. És egymást követő két évben?! Ez szenzációs! Imádom, hogy ilyen jó sorom van Rasmus rajongóként.

Eufória, na az lenne, ha nem lenne itt lakótársam, aki maga a megtestesült feszültség.

Szóval kedvenc finneim jól időzítettek, mert mára kezdett hatalmába keríteni a szomorúság.
Szomorú voltam, mert...mert Mr. M..

Minél több tapasztalatot gyűjtök a pasik terén, annál jobban tudom értékelni a volt Kedvest.
Nem azt mondom, hogy visszamennék, hanem azt, hogy keresem ugyanazt az érzést, de nincs. De még emberből sincs olyan. Meg sem ütik azt a szintet.

Nyilván kettőn áll a vásár. Bennem van egy nagy adag bizalmatlanság és mentális blokk. Egyszerűen nem tudom ledönteni a falaim. Azt hiszem, hogy nyitok valaki felé, közben meg nem is.

Fáradt vagyok újból megtanítani magam valakinek.

Nincs türelmem magamhoz sem. Mr. M-hez sem, de ahogy látom, ő is csak meg-meg mutatkozik, de önmagát nem tudja, vagy nem meri adni.

Az elmúlt napokban beszélgetni sem bírtam a munkatársaimmal. Ülök az ebédlőben köztük, mint egy tök, és nem érzem fontosnak, hogy megszólaljak. Gondolkodtam, mit szóljak a témához, de nem volt mit. Csak sétálok némán mellettük, s közben azon agyalok, hogy most biztos beleképzelnek a viselkedésembe valami szörnyű, deviáns pökhendiséget, és nem értik. Pedig semmi rosszra nem gondolok, de leginkább semmire ekkor. Végső soron jó ez a néma semmi, már-már békés.

figyelem

Noha mindig van, aki szóljon hozzám, elképesztően ki vagyok éhezve a csak rám irányuló figyelemre.
Valószínűleg ezért nem teszek pontot a dolgok végére Mr. M-mel. Tulajdonképpen nem is maga Mr. M. személye, hanem a szituáció az, ami vonz. Végre figyel rám valaki. Egyértelmű,persze nem úgy, ahogy igényelném. Úgy már rég nem figyel senki rám.

Nagyon szeretném kinyitni már a lelkem valakinek. Dolgozom rajta. Mármint azon, hogy fel tudjam dolgozni a figyelemhiányt, mivel arra nem sok esélyt látok, hogy a közeljövőben találok olyasvalakit, akivel összeillünk. Fárasztó.

Hiányoznak azok a beszélgetések is, amit a nálam okosabbakkal, szebbekkel szoktam folytatni. Ők mindig segítettek a dolgokat más megvilágításba helyezni.
A magány ezen változata, amelynek most foglya vagyok, nem enyhül úgy sem, hogy barátok, jó ismerősök vesznek körül.

De segítek magamon.

Elkezdtem járni angolra, ahol egészen jól érvényesülök és feltölt energiával.
Aztán az edzésnek is helyt fogok adni az életemben.

Megint csak a lelkem ültetem a kispadra. De majd eljön annak is az ideje, hogy ő is megkapja, ami kijár neki. :)


Amúgy ha Mr. M. szeretne, én is meg tudnám szeretni a magam kis kétballábas módján.
De bizalmatlan vagyok. Fejben erősen gátlom magam, hogy a bizonytalanba belekezdjek. És még így is nagyot fogok koppanni.

Sweet Mr. M.

Úgy tűnik, van egy saját Mr. M-em.

Vagyis nem teljesen az enyém igazán csak iciri-picirit, és jó érzés!

De nem is kérnék többet, így elég, így pont jó.

Olyan ebben a hideg januári télben, mint kis mécses apró lángja a hideg kéznek.

Mr. M. az a férfi, aki megtestesít nagyjából mindent, amivel alkalmatlan vagyok azonosulni.

Annyira különböző, annyira megfoghatatlan az egész jelenség, annyira nem passzolunk semmiben! És persze semmi közünk nincs egymáshoz, mégis jó, hogy világlik nekem.

Különös, hogy egyszerre bosszantóan teátrális és nagyon édes emberke is. Az is aggaszt, hogy nem mindig tudom, mikor blöfföl. És folyton narrál. Teátrálisan narrál. XD Kikészít.:D

Mr. M. remélem valamilyen formában megmarad az életemben. Ha csak áfonyaszedő pajtásom lesz, már nagyon elégedettnek fogom érezni magam. 

Olyan evidens vele minden. Közben meg annyira idegen is, és ez félelmetes. De meg akarom tanulni ezt az embert.  

Én nagyon kicsinek, nagyon kevésnek és sutának érzem magam mellette. Pedig az én agyamból pattant ki, hogy kíváncsi vagyok rá, hogy jó lenne látni, megtudni, hogy van, és ő csak egyszerűen jött, mert kértem. És mégis nagyon kicsike vagyok mellette, hiába terveztem játszani ezúttal is a jégkirálynőt. 

Azt hiszem jól döntöttem, amikor hosszas filozofálás után arra jutottam, szeretettel fordulok e szinte idegen, megfejthetetlen ember felé. 

 

2019, szeretlek és szeretni foglak!

Az elmúlt napokban sok pszichológiával kapcsolatos információt gyűjtöttem. Amint ezek alapján magamat elemeztem, rájöttem, hogy

- érzelmileg nem állok készen egy új kapcsolatra

- mert nem tudtam az előzőt teljesen elengedni még

- egy új kapcsolat nem lesz megoldás a személyes problémáimra, így a régi élmények semlegesítésére sem

- s mindaddig nem tudom felismerni a számomra megfelelő társat, amíg magammal nem leszek elégedett, vagy nem próbálom meg kihozni magamból a legtöbbet,

- mert ha jó is az a társ, aki mellém kerül, ő nem tudja helyrehozni a problémáimat, csakis én,

- ezért a lefontosabb feladatom most: önmagam fejlesztése.

Sok hibám, hiányosságom van, sokszor a modorom is kellemetlen, sőt vajmi keveset értek a világból, de van egy dolog, amiért szerencsésnek tartom magam: a kíváncsiság, a tudás iránti vágy.

Nos, azt hiszem a szakításunk után az első előremutató lépés az volt, amikor elfogadtam, hogy hagynom kell magam elmerülni a fájdalomban. Aztán felismertem, hogy újjá kell szerveznem magam, vissza kell nyernem az életerőm. Most azzal igyekszem megbékélni, hogy teljesen rendben van az, hogy több mint egy év telt el azóta, de mégsem léptem túl teljesen.

Ez viszont nagyon nehéz, mert:

Mostanság (is) mindenki sulykolja belém, hogy találjak magam mellé egy új pasit, mert

- egyedül nem mész semmire

- mert mennek az éveid

- mert most vagy fiatal

- mert nincsenek élményeid

- mert csak a család számít

- mert akkor számíthatsz valakire...

Bánt, hogy nem erény az önállóságra való hajlam. 

Bánt, hogy .... igazából ennyi lelkemre beszélés után már magam sem tudom, hogy mit is akarok.

Ez az ünnepi másfél hét otthoni körökben elég volt arra, hogy elködösítsék a sablonos társadalmi elvárásokkal a tisztánlátásomat.

Azonban azokban a pillanatokban, amikor mégis egészen magam lehettem, fontos felismerésekre tettem szert:

- eljutottam végre oda, hogy nem hangoztatom: nekem nincs igényem társra. Igenis van, és ezt nem utasítom el többé, ahogy eddig görcsösen tettem

- hosszú évek óta először tetszett a tűzijáték, amit szintén a lélekállapot javulásának jeleként tartok számon.

Szóval: mindig nehéz az élet, de mindig tehetünk érte, hogy jobb, könnyebb legyen. Tehát gyere 2019, én helyt fogok állni.

Mr. M.

Ma egy szeretni való fiúval kacérkodtunk egymással egy közös baráti társaságban.

Valójában én intéztem úgy, hogy ő is ott legyen, mert évek óta nem láttam és nagyon kíváncsi voltam rá. Szerencsére a csapat minden tagja szívesen jött, és az est folyamán még csatlakozott hozzánk valaki.

Mivel ritkán találkozom velük, nagyon meglepődtem, hogy mennyire megváltozott az arcok rajzolata.

Már nem egy aranyos szöszke fiúcskát láttam magam előtt, hanem egy 30-as évei elején járó jó kiállású férfit.

Aki persze éppen olyan kis bolondos és számomra megfejthetetlen, mint régen. Nem volt hosszú, de mély nyomokat hagyott a közös múltunk. Mégis meglepődtem azon, hogy mennyire evidens volt az, hogy egymás mellett sétálunk, hogy egymás mellé ülünk, hogy belekóstol a boromba. 

Talán meg is ijedtem a közvetlenségétől, nem mindig tudtam kezelni...végül már az asztal alatt összekulcsolva fogtuk le egymás lábát. Sokszor nem tudtam mire vélni, hogy miért keresi így, ennyire a kontaktot velem. Aztán szó esett, hogy elugrunk hozzá mindannyian ott folytatni az esetet, de végül mindenki szétszéledt, csak mi sétáltunk egy irányba a buszunkhoz. Ahol külön is kaptam egy invitálást, de a szívem mélyén nem éreztem helyénvalónak elfogadni.