Kissé bajban érzem magam.
Pénteken már a halálomon voltam.
Hatalmas horderejű düh gyűlt össze bennem a munkakörnyezetemnek és bizonyos ártó munkatársaknak köszönhetően.
Elkeserítő és méltatlan ez a helyzet. Játékszernek tekintenek a feletteseink.
Illetve még az is, akihez semmi közünk. Kis kollégámmal olyanok vagyunk, mint egy darab hús, ami felett dögkeselyűk köröznek.
Aztán oda-oda vágnak, de még nem igazán dőlt el, hogy ki fogja megkaparintani.
Csúnyán bánnak velünk, más már munkajogászhoz fordulna amiatt, amit el kell viselni itt.Vagy minimum etikai bizottsághoz. Mindennap eszembe jut a féreg volt főnököm, és tehetetlen dühömben nem túl szép gondolatokat társítok hozzá.Olyan béklyót aggatott rám, amit nem kívánok senkinek.
Persze, mondhatnám, nekem már úgyis mindegy. Hamarosan vége, már csak stratégiai szempontok miatt nem adtam be a felmondásom, de ennek is megvan a pontos napja.
Bajban érzem magam, mert nem tudom, hogy kiben bízhatok. Azt hiszem, senkiben.
Csak egy példa:
Épp helyettesítek. A másik irodában ül a főnököm, ahonnan minden hallható.
Bejön hozzám az a nő, nevezzük J.-nek, aki az ötletet adta a megkérdezésem nélkül, hogy én helyettesítsek:
- Ugye Minka nem is olyan rossz ez a munka?- mindezt nyájas, mézes-mázas vigyorral a fején.
Én csak néztem rá nagy szemekkel, hogy ezt most hogyan és miért? Próbáltam dekódolni a hülyeségének okát.
- Na, már nem is meri mondani! - bökte oda a másik nőnek. -Mondd már ki, hogy rossz! Itt bármit elmondhatsz, itt nincsenek poloskák! - és röhög.
Én továbbra is nézek és próbálom értelmezni ezt az abszurd és váratlan helyzetet és felfogni, hogy ezzel most mi is a célja. Pontosan tudta, hogy utálom ezt a helyzetet, amit ő idézett elő - jól láthatóan lekifurdalás nélkül - és pontosan tudta azt is, hogy a zárt ajtók mögött a főnök ül és mindent hall.
Aztán csak annyit böktem oda neki, hogy " Csupán szeretném végezni a saját munkámat."
Erre aztán befogta és elhúzott, én pedig megsemmisülve ültem ott, és csodálkoztam, hogy ebbe a 40 éves 2 gyermekes, kedves arcú nőbe hogy szorulhatott ennyi rosszindulat.
Ráadásul J. a fotósunk felettese is, tehát neki dolgoznék, ha fotósunkat segíteném. A fenti jelenet után őszinte undor fogott el a gondolattól, hogy ennek a nőnek dolgozzak.
Tekintve, hogy segítségemért nem ajánlanak ellentételezést, erősen fontolóra vettem, hogy visszamondom a munkát. Csakhogy fotósunkat nem akarom cserben hagyni. Elég nehéz helyzet ez.
Közben arra is figyelnem kell, hogy kis kolléganőmet a saját vállalásom miatt ne terhelje több feladat. Kinek tegyek jót? Úgy látom, a saját igényeim most a legutolsó sorba szorultak.
A fentieknek köszönhetően elkezdtem távolságot tartani fotósunktól. Nagyon nehéz, mert rajongok a tehetségéért, minden vágyam, hogy tőle tanuljak, de nem bármilyen áron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése