Ez egy hülye dolog, hogy erről írok, de a legkedvesebb énekesem elvált a feleségétől. Legalább is a finn sajtó szeptember végén ezzel volt tele. Csodálom, hogy hozzám nem jutott el a hír. Na persze a saját dolgaimmal voltam elfoglalva.
A kedves Lauri (nyilván kedves számomra, hiszen ő a tinédzser korom legmeghatározóbb alakja) idén 37 éves, van egy unokahugimmal nagyjából egykorú fia. Most csinálják az új albumot, közben szólózik....öregszik.
Szent Habakuk! Ezen mindig meglepődök, hogy miként szalad az idő. Amikor elkezdtem őket hallgatni, akkor kb. annyi idősek voltak, mint én most. Milyen más lehetett akkor fiatalnak lenni. És milyen nagyszerű, hogy egy korban élhetek vele. Akkori énemhez képest most már szolidabban, de örömmel várom az új albumukat.
Mint korábban írtam, ilyen hosszú rajongás után már egyáltalán nem a zene számít, hanem az, amit jelent a hallgatónak zenekar.:) Ez egy csodálatos kaland.
Születésnapomon nem voltam túl jó kedvemben. Ez annyira tipikus én vagyok. Nem volt ünneplés, semmi, még egy sütizést sem tudott levezényelni rendesen a család. Úgy éreztem, hogy nem is számítok igazán. Hiába egyszer negyed évszázados az ember. Talán sosem számítottam senkinek, de én akkor sem fogok harcolni senki figyelméért. Komolyan elegem van már belőle. Legyek elég magamnak, most már ez a fontos.
Szóval rém rossz hangulatban voltam, aztán eszembe jutott az In my life pár sora, majd meghallgattam, úgy háromszor. Igaz mosolyt csalt az arcomra. Remek dal, remek album, még 13 év után is. Pár dal után, amiben Lauri kiénekelte az összes bánatom, visszatért a jókedvem. Nos, ezért szeretem őket. Talán egy életen át.:)
És egy rövidke gondolat a bevezetőhöz: kíváncsian várom, mit hoz ki Lauriból ez a torz időszak. Tudom, hogy a művésznek kell az érzelmi nyomás a nagyszerű megalkotásához.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése