Érzelemvámpír

Van egy ismerősöm, aki mindig csak arra kíváncsi,hogy mit érzek...de én nem vagyok hajlandó mesélni neki az érzéseimről. Tolakodásnak érzem a kérését, és ráadásul nem is tartozik rá. Az a baj, hogy az emberek, akikkel szóba állok,előbb eladják a lelküket nekem,mint én tenném a sajátommal. Beleélik magukat abba a kényelmi helyzetbe,hogy van egy állandó beszélgető partnerük,akivel szót értenek. Valamiért azt hiszik tévesen, hogy én sem tudok meglenni a mindennapos kommunikáció nélkül, és elhitetik magukkal, hogy ez így tökéletes és remek. Holott nem én kérdezek,holott nem én hívom őket, nem én írok nekik... aztán amikor megritkulnak ezek az esetek, vagy éppen olyan dolgokról akarnak beszélni, amiről én nem, akkor jön a sértődés,hogy miért nem,mert hogy milyen mély a barátságunk,blablabla...biztos én csinálom rosszul. Eddig nem hittem, de úgy tűnik,ha egy fiúval szóba áll egy lány,akkor valóban azt hiszi, hogy akarja őt. Pedig csak igyekszik normálisan viselkedni. Legalábbis én. Egyszer egy közeli lány ismerősöm azt mondta,hogy ő is ilyen volt,mint én,nyíltszívű... aztán bezárkózott,kevés emberrel kommunikál már. Akkor nem értettem,miért. Azt hittem,én csinálom jól,hisz lételemem a társasági élet...és eléggé jól el tudok beszélgetni a legtöbb emberrel. De most egyre jobban látom,hogy magam alatt vágom a fát. Lehet egy ember jó, de nem tartozhat minden jó ember az ismeretségi körömbe. Ez van.:)