A bejegyzés címtelen

Csak rohanok, szedem a lábaim a körúton, hogy elbújhassak a világ elől, a nap történései elől. Hogy kicsi kuckómban magányosan néhány könnycseppet ejtsek. Magamért és a világért. Menekülök a tetteim elől, a viselkedésem és más viselkedése miatt. Nem tetszik, tiszta fertő ez a világ, és a legjobbakra telepszik rá. Utálom. Tényleg. Egyre szaporábbak a lépteim, közeleg az "otthon", s közben az agyam ugyanazon mozdulatok jeleit küldi a testemnek, amiket ma már egyszer megtett, egy szót, hogy kimondjam, egy mozdulatot a levegőbe az ujjammal, hogy megtegyem. Bárcsak ne tettem volna meg ma azt, amit tettem. Vagy bárcsak jobban vigyáztam volna a szavaimra, a tetteimre! Eszetlen bugyuta tyúk volnék? Nem vagyok az, csak terhemre vált minden mozdulat, minden tett, minden szó, minden létező, kivéve Ő, a Kincsem. De a Kincsem most távol van tőlem. Hiányzik, és én is neki.  Mi lenne, ha most hirtelen valaki elvágná a nyakamat halkan, kegyesen? Hiányoznék holnap? Vagy csak egy lennék a sok közül? Neki is? Neki biztosan. De kit érdekel, hisz a legjobbak úgyis tudják magukról, hogy  ők a legfontosabbak. Fantasztikus... Sötét gondolatok ezek, melyek szavak testét öltik magukra, de ez kívánkozik az életre a "tollamból."  Majd feloldja őket a tekintete. Csak annyi kell, és végzek vele. Elfáradt valami bennem. A terhet hordó tiszta szellem.