A mozgólépcsőn,a metrón utazva mindig filozofálgatok egy keveset.
Ma éppen arra lyukadtam ki,hogy annak fájdalmas egy bizonyos dolog,hatás, aki ellenáll neki. Ilyenkor ezt a hatást erőszaknak nevezzük. Ez azért alakul ki,mert mi az adott dologról másként gondolkozunk.
Például rosszként,ördögtől valóként élem meg azt,hogy nekem most ki kell szakadnom fél évre szép Budapestből. Ez egy kényszer,hisz legszívesebben itt maradnék...DE rájöttem,hogy talán el tudom fogadni,csak mindennap emlékeztetnem kell magam arra,hogy van ennek sok jó oldala is,persze így is rettenetesen nehéz...vissza fogok járni az fix,én nem tudok ...vagyis nem akarok Budapest és a barátaim nélkül élni.
Már közel jártam a lakáshoz,amikor elkezdtem felsorolgatni,hogy mi nem fog hiányozni Bp.-ből: agresszív emberek, indokolatlan lassúság, a kéregetők...ja meg a szemközti 2 óránként ordibálós nyanyus... ééééééés ennyi. Aztán minden egyes problémáról eszembe jutott sok-sok olyan dolog,amit jónak tartok a fővárosban: az érdekes emberek,mint pl. a tegnap látott csupasz lábbal,szandálban járkáló bácsi, vagy a véletlenszerű találkozások kedves ismerősökkel, az önállóság,a színház, a BKV,az,hogy minden karnyújtásnyira van, nem kell 30-50 vagy akármennyi km-t zötykölődnöm a buszon,hogy eljussak a célomig...hiányozni fog a tavaszi Budai Arbor képe, az,hogy lássam mindennap a Gellérthegyet,a hömpölygő Dunát, Margitszigetet, a Városligetet...hiányozni fog az is,amikor suli után néha végigmegyek a Madách mögötti utcában,hogy érezzem egy kicsit az ottaniak világát...
Mindennap rímek szaladgálnak a fejemben,amiben dicsőítem ezt a várost, és addig fogom őket formálni,míg méltón kifejezik azt,amit érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése