Tébolyodás küszöbén 2.

Egész eddigi életemben 1-2 személyt leszámítva,szó szerint menekültem azok elől,akik puszta barátságnál is többet akartak tőlem.
Most is menekülök,csak visszafejlődött ez az tevékenységem az álmok szintjére.
Folyton olyanokat álmodok,amiben a férfiak puszta szexuális játékszerként kezelnek,és hazudják  a szerelmet.Kínoznak,és én rettegve bujkálok előlük.Keresem a menedéket,és azt csak a barátaimnál lelem meg.
 Szerintem ez tökéletes tükörképe annak,amitől valóban félek.Attól rettegek,hogy kihasználnak,majd eldobnak.És hogy ettől mind megóvjam magam,a magányba menekülök.Néha azt érzem,igazán jó volna elmennem egy pszichológushoz,aki adna pár tippet,hogy melyik korlátomon kéne átlépnem,hogy teljes életet élhessek.

Tegyük fel,hogy van egy fiatal lány,nincs párja és csak néha érzi magát magányosnak.Ilyenkor mit kéne tennie?
a.)  Ha van lehetőség egy hosszabb kapcsolat kialakítására, bólintson rá.De közben tudja,hogy nem ő az igazi.
b.)  Várjon arra a férfira,akire igazán szüksége van és jól érzi magát,és szeretik egymást.

És most tegyük fel,hogy ez a fiatal lány én vagyok.Máris bonyolódik a helyzet. :):):):)
"Ezer meg ezre éve keresem az utam,néha keresem a bajt,és keresem azt,aki engem akart..."
Igencsak tudok azonosulni ezzel a dallal.

és már megint  hajnali fél 1 van....

Mostanában egyre jobban érzem,hogy észrevesznek a férfiak.Bókokat kapok, komolyan és kevésbé komolyan is próbálnak közeledni. Bevallom,jól esik.Mert akkor érzi egy nő,hogy igazán az,hogyha az ellenkező nem elismeri. S ezalatt a kis idő alatt is rájöttem valamire.Arra,hogy olyan embereket vonzok be,akiknek a lelke valamikor megsérült.Tény,hogy az enyém sem ép.
Arra akarok kilyukadni,hogy nem érzem azt az erőt,azt a harmóniát,amit egyszer megtapasztalhattam már.
Sajnos vagy nem sajnos ez így van.
Engem megtalálnak,de én nem találok rá.
Okoltam magam( s még most is megteszem),hogy miattam van az egész..Mert nem vagyok képes megbízni az emberekben.De közben azt is érzem,ha valami nem fog működni.Most is van egy srác,de a szimpátián kívül semmit sem érzek.Az ösztöneimet pedig nem hagyom,hogy vezessenek,mert akkor úgy élnék,mint az állatok.Egy civilizált világban nem is szabadna már ezt hagyni.

Aztán amikor mindig így elrendezem magamban a gondolataimat,felmerül az örök kérdés:Miért kell várakoznom ilyen sokat?