A mai napon hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy Laurit mindig szeretni fogom.
Hát ez forradalmian új gondolat, ugye?:D
Ez az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem agyalni a dalszövegeken. A fejemben mindig megy valamilyen dal, be van táplálva szinte az egész Rasmus diszkográfia, meg azontúl csilliárd dolog. Szóval ahogy mennek a dalszövegek, egy-két sor többször feldereng, majd automatikusan elkezdem értelmezni, fordítgatni és versértő múltamból következően próbálok olvasni a sorok között is.
Azért jó ez a zenekar, mert őszinte és hiteles. Például Lauri nem titkolja a válása körülményeit, érzéseit, azok előzményét a dalszövegeiben.
Sőt, ha visszatekintünk a korábbi dalszövegekre, simán fel lehet ismerni olyan jeleket, amik a jelenlegi helyzethez vezettek. Remélem van pszichológus Rasmus fan, aki egyszer majd kielemzi a Rasmus-lelkületet, én kíváncsi lennék rá, mit mond egy szakértő. Majd szembesíteném Laurit.
Nagyon érdekes az egész, hiszen ez komplett életmű. Nyilván úgy érzem, hogy részben az én életemről is szól, hiszen az azonosság érzete miatt lettem rajongójuk.
A legutóbbi Rasmus album konkrétan Lauri válása okozta érzésekből nőtte ki magát.
Érdekes az egész, valójában ahhoz képest, hogy egy rocksztár, egész normális ember.
Leírta, hogy 18 éve van benne a volt kapcsolatában (ami nem a csélcsap alakokra jellemző).
Arról szól, hogy összeomlott a birodalma, amiben benne volt majdnem az egész élete, és a fia, akihez nagyon kötődik. Nem tudom, milyen nehéz lehet ezt átélni.
Ugyanakkor érdekes, hogy ezt a birodalmának nevezi. Gondolom ez alatt a családját, az egzisztenciáját érti, valamint ide tartozhat a kapcsolati tőkéje, az anyagi javak és a vára (avagy az iszonyú drága és egyedi finn otthona, amit azt hiszem a mai napig nem tudott eladni). Feltételezem, hogy a vívódása során háttérbe szorult az a tény, hogy van még egy életműve, ami szerte a világon számos ember szemében még mindig felbecsülhetetlen érték: a zenéje.
Azt hiszem a magyar koncert előtti interjún említette azt, hogy attól tartottak, hogy már nem is emlékeznek rájuk. Ez rosszul esett nekem, talán mert ciki, hogy nekem a jelenem, neki meg csak nosztalgia az egész.
Lauri végül mindent felrúgva dobbantott Kaliforniába, aztán épített egy új birodalmat, ahol új családot alapított.
Az előzmények részletes ismertetése után íme az én következtetésem:
Biztos, hogy a családnak kell jelentenie a birodalmat?
A társadalmi normáink szerint az egyén célja hogy ne egyén maradjon, hanem társra leljen, majd családot alapítson. Fiatalon azért küzd, hogy megalapozza a jövőjét, amikor családja van, azért dolgozik, azért köt kompromisszumokat, hogy azt meg tudja tartani.
Kérdésem: egy ember, aki mondjuk fejlett intellektussal rendelkezik, szükségszerűen csak a családban tud kiteljesedni?
A produktivitás kényszerének muszáj mindenáron egy új élet megteremtésében megnyilvánulnia?
Egyre inkább rádöbbenünk, hogy az emberiség nem monogámiára lett optimalizálva. Sőt, az egész emberi szervezetet csupán biokémiai folyamatok összessége irányítja, így ugye már azt is tudjuk, hogy a szerelem nem tart évtizedekig. Végül csak a megszokás marad, vagy a válás.
Vajon fordulhat-e a felfogásunk az irányba, hogy a gyereket a szülők csak addig neveljék együtt, míg el nem hagyja a fészket? Egyáltalán szükséges-e ragaszkodni a vér szerinti szülőhöz a nevelésben?
Mernek-e majd az emberek valaha a természetüknek megfelelően működni? Eljön-e majd az az időszak, amikor társadalmilag elfogadott, ha szabad és független akarsz lenni?
Miért ismételjük generációkon átívelően ugyanazt a hibás eljárásrendet?
Ez nem önzőség, kedves olvasóm. Zsebedben ne nyíljon ki a bicska, ha lehet. Inkább olvass értőn, ha lehet.
Nem arról beszélek, hogy éljünk állatiasan, hanem arról, hogy talán átalakulhat úgy az értékrendünk, hogy a legkevesebbet szenvedjük el.
Ha valakik kötődni szeretnének egymáshoz, legyen meg rá a lehetőségük, de olyan nevelésben kellene részesíteni az embereket, hogy ne kudarcként fogják fel, ha esetleg a másik fél nem óhajt benne maradni a partnerségben.
Legyen biztosítva, hogyha valaki gyereket vállal, akkor egyedül is megfelelő életkörülményeket tudjon biztosítani az utód számára.
Ugyanakkor engedjék szabadon élni azt, aki így érzi igazán jól magát. Aki nem akar kötöttséget, aki esetleg nem hisz az egyetlen nagy ő létezésben, hanem változatosan szeret, hogy szépen fogalmazzak.
Hagyják végre az embereket arra gondolni, hogy másban is kiteljesedhetnek, nem csak a család- formulában.
Legyen festő, rocksztár, homoszexuális, vagy csak bárki.
Véleményem szerint a depresszió, a kétségbeesés belénk van nevelve. Bizonyos kultúrákban a halottakat temetésükkor nem siratják, hanem ünneplik. Ez lenne a jó irány.
Jómagam úgy érzem, hogy van rajtam némi nyomás, közben pedig csak tudom, hogy nem szabad magamra vállalnom azt, amivel nem tudok megküzdeni. Vagyis nem is akarok küzdeni. Hiszen van ezen a bolygón kb. 60-70 évem. Miért kellene ezt egy mások által sugallt, de általam nem megfelelőnek tartott életúttal megkeseríteni?
Komolyan, megéri?
Egyszer, talán több évtized múlva elolvassa majd valaki ezt, és elmosolyodik, hogy na igen, azóta se változott semmi.:D
