Vírus-, és élethelyzet

Megnyúlni látszik ez a kényszernyugalmi időszak, amit a koronavírus okozott. Mivel terveimet a határzárak ellehetetlínették, egy otthoni pihenés vette kezdetét. Eleinte jó volt, de most már unom. Hiányzik Budapest lüktetése, és az, hogy értékes tevékenységet végezzek.

Nagyon erős dilemmáim vannak, sokat hezitálok, merre tovább.
A munkaerőpiacon március óta tartó pangás után erősen bíztam abban, hogy májusban megindulnak a toborzási folyamatok, és így egy jobb állással, amit szeretek is, és egy jobb fizuval lényegében folytathatnám azt az életet, amit eddig. De tényleg ez kell nekem?

Felmondtam az albérletem, amit nagyon erős lelki vívódás előzött meg, hiszen ez lényegében egyet jelent elszakadni  Budapesttől.

Meg még sok minden mást is jelent, ami elég szomorú, ezért inkább most nem rántanám bele magam egy ilyen hangulatba.

Ketten béreljük a lakást egy lánnyal, egy szerződéssel. A lány egy hónapja biztosította a tulajt arról, hogy ő hosszútávon igényt tart az albira (noha már hónapok óta ő sem él benne). Természetesen ez nagyban közrejátszott abban, hogy én sem mondam fel a szerződést.
Erre egy hónapra rá közölte, hogy elköltözik mégis.

Ez számomra 3 kimenetelt jelent: 1. lesz új lakótársam, de addig az egész kecó költsége engem terhel,  2. egyedül bérlem,  3. elköltözök.

Számolgattam, agyaltam. A jelenlegi állapotot fenn tudnám tartani, ezt belekalkuláltam ebbe az időszakba. Azonban az számomra méltatlan lenne, amit a tulaj kért: hogy én mászkáljak fel BP-re az új lakótárs keresése miatt ilyen vírusos időszakban, saját költségen, azért, hogy a tulajnak kényelmesebb legyen. Számomra ez nagyon alávaló hozzállás. A tulaj mondjuk többször bizonyította, hogy rugalmatlan.

Tisztában vagyok vele, hogyha visszamegyek, akkor haza hónapokig nem jönnék idős szüleim egészségének védelme érdekében.
Amiatt sem aggódnék, hogy valamilyen állást ne találnék. Csakhogy nekem nem valamilyen kell, hanem végre valami jó, ami értékes, amiben fejlődni és előrlépni is lehet.
Az előző ezt nem tudta megadni, úgy éreztem, hogy szellemileg leépülök ott.

Ugyanakkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy BP-n mennyi pénzből jön ki az ember.
Esetemben egy albérlet fenntartása alapköltség, ez mondjuk 80 e Ft, ha a lehető legkisebb igényeket támasztom, ezen felül van egy fix utazási költség, aztán az étel, és a ruháról, gyógyszerekről, váratlan eseményekről nem is beszéltünk. És most egy kisfogyasztású emberről van szó, káros szenvedélyek nélkül. Ez alapján csak azért, hogy BP-n hajthassa álomra a fejét valaki, havi 200 e Ft-ot elő kell teremteni, és még nem is tudott félretenni.

Emlékszem, 2016-ban, amikor megszereztem a diplomám, a 200 e Ft egy álomfizu volt, most meg megfontolandó, hogy ennyiért elinduljon az ember és meddig érdemes elmenni. 10 évvel ezelőtt pedig akinek ennyi volt a fizuja, még bőven lakásra is tudott gyűjteni. Az a szerencsés réteg, akik ekkor már dolgoztak.

Albira visszatérve, úgy döntöttem, hogy - noha tudnám, de - nem vagyok hajlandó vállalni a lakásbérlés feltételeit, amiből tisztán látszik, hogy csak a tulaj járna jól, én pedig - mint mindig -  a rövidebbet húznám. Kényszerhelyzet. Pedig mintabérlő vagyok, mindig is korrekt voltam, de úgy néz ki, a becsületesség nem kifizetődő... remélem egyszer egy olyan társadalom részese lehetek, ahol mégis ezek a legfontosabb értékek, és nem kell szemétkedni másokkal.

Most párhuzamosan keresek állást a saját vidékemen (ahol alig van), illetve BP-n. Max veszek ki egy új kecót, arra jutottam. Aztán ha így se, akkor megvárom a határnyitást és dobbantok akárhová, ahogy eddig is terveztem.