Ez az élet így, ebben a formában nem mehet tovább.
Most tudtam meg, hogy K., életem egykori nagy szerelme eljegyezte a barátnőjét. Sírtam, de nem volt olyan igazi, mélyről jövő sírás, talán csak a YouTube setlistben éppen következő nyálas szám idézte elő, a high hopes-szal. Én csak annyit látok lemorzsolódott ismerőseimről, hogy röhögve elhúznak mellettem, mint egy versenyautó, más minőségben élnek.
Aki maradt, az meg ugyanabban a szar-fos szituációban toporog már évek óta. A nyomorúságom, mert ez az - nem a környezetemre fogom, annyira nem vagyok hülye. Csakis én vagyok az oka, hogy nem szerethető az életem. Eddig abban az illúzióban voltam, hogy ó, én józan életű vagyok és erős, én túlélek minden vihart és emelt fővel, tisztességemet megőrizve állhatok tovább.
Hát a nagy lófaszt. Szegény szüleim mekkora katasztrófának láthatnak. Nem vagyok senki. És senkinek. Úgy érzem, egy nagy halom szerencsétlenség vagyok, depresszióval, kiüresedéssel, közönnyel. És úgy érzem, én sosem voltam másmilyen. Csakhogy most nem fog megmenteni egy melankólikus finn rockbanda. Lehet Áronnak igaza volt, hogy nem vagyok elég stabil, hogy számítani lehessen rám? Lehet igaza volt abban is, hogy nagy falat nekem BP?
Ez a helyzet, amibe kerültem, túlnő rajtam.
Azt hiszem mindig is hiába reménykedtem valami hosszabbtávú jóérzés reményében, belém van kódólva, hogy konstans ne érezzem jól magam.
Most valami nagyon nagy őrültségre vágyom, hogy kiereszthessem a gőzt, hogy kizökkentsen.
Kell...
Valami...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése