Ráuntam az életemre,
Erre a hazug, mocskos végtelenre,
Hol mások élik az álmaimat,
És rejtenem kell vágyaimat,
Hol hiányt érzek, hogyha kapok,
S nem elég jó, amit adok.
Én ezt nem bírom már.
Rám szürkül a szoba fala,
Lélegzetem annak minden zaja.
Egy a kulcsa, ki-be járok
Új lakót már nem is várok.
A reggel, ahogy hagytam, ott marad.
A jegyzet az asztalon estig ott ragad,
Nem mozdul itt már az árnyék sem,
Csak a morzsa sercent, ahogy ráléptem.
Akár le is takarhatnám
fehér lepellel,
Hiszen le is zavarhatnám
egy-két levéllel.
Hisz nem függ tőlem semmi
Így könnyebb tovább menni
Egy semleges úton,
Fehér színű fákkal.
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése