Broke up

Ma feljöttem Pestre, a Kedves mogorva és tépődő arccal ült a széken,bámult rám:

-Mondd, mi az. Mondd már.- szólítgattam biztatóan.
Tudtam én mit fog mondani, már a vonaton tudtam, hogy ez lesz.
Közölte, amit egy hónappal korábban is: nem egyfelé tartunk, stb., stb. de szeret, de ez így nem jó.

- Oké, akkor keresek albérletet.- mondtam úgy, mintha egy darab befőttes gumiról beszélnék.

Még mindig nyugodt vagyok, higgadt, a Rasmus egy ideillő dalát hallgatom. A másik szobába ment aludni. De előtte megölelt.
Nem érzek semmit. Elnyomom. Majd úgyis kifakad, nem kell sok, csak egy kis magány.

Megint előjött azzal, hogy én nem tudom kezelni Budapestet. Józan okokkal nem támasztotta alá.
Mondtam, hogy előtte is elég jól elvoltam Pesten.
Szakít (még akkor is, ha lélekben ez már korábban megtörtént és a mai csak a formális volt), majd megsért az alapvető meggyőződéseben, hogy én e város része vagyok.
Nem haragszom, nem érzek semmit.

Mindegy.

Most a másik szobában alszik, és azt kívánom, hogy én bárcsak aludhatnék már ma az új albérletemben. De bassza meg, hogyan lesz albim, a legnagyobb felfordulás közepette kell most lakást vadásznom. Megint csak a szart kapom az élettől. Unom.