Keresek egy semleges dalt, amitől nem akarom nyomban felkötni magam. Az én kis életemben mindig a Rasmus az én "csakra tisztítóm", de most valahogy nagyon nem esett jól, hogy rátalálva egyik dalukra pont visszahallottam a szövegből, amit nem akartam meghallani.
Nyilván néha érdemes egy kis utazást tenni és felderíteni a belső, rejtett érzelmeink kusza világát, ahogy gyerekként tettem, és remekül odavezet a legfájóbb pontokhoz is egy-egy dal. Most azt kell mondanom: nincs időm erre. Nincs időm önsajnálni, sírni, ráeszmélni a problémára és tenni ellene. Élni kéne, bár tudom, hogy nem a helyes utat járom, de akkor sem lehet megtorpanni, vagy lemenni az útról, hogy újat keressek.
De mi van ha mégis most rontom el?
Az utóbbi két évben letettem minden törekvésemről, amit magamnak találtam ki, ami vezetett.
Az utóbbi két évben lemondtam mindenről, ami motivált, ami célt adott, ami hajtott valahova. Valahova, ez is egy konkrét hely volt, Valaki, szintén tiszta kontúrral láttam. De most ködben járok. Ködben ülök. Tudjátok milyen az, amikor csak vagy, és nem hallod meg a hívó szót, vagy egyáltalán nem is szól hozzád senki? Értsd metaforikusan. A jelen olyan puha, olyan ingatag. Az idő múlásával nemhogy biztosabb lenne, én egyre kevésbé érzem azt, hogy várnak rám, hogy előre meghatározott céllal kerültünk e világra.
Szerintem csak lebegünk a nagy semmiben úgy 60-80 évig, pár szív megszakad, néhány boldog körülöttünk, de aztán semmi. Jó, ha van családod, gyereked, unokád, jó ha ezt egy viszonylagos anyagi biztonságban, mondjuk egy korrekt, az aktuális korszak helyzetéhez passzoló világnézettel társítva éled, jó, ha ez a standard.
De mi van ha túlgondolod? Mint én. Azt gondolom, hogy igen az ember érző, gondolkodó lény, intellektuális, fejleszthető, stb. Fontosnak tartjuk a történelmünket, amit ezen a Földön lejátszottunk. Hatalmi viszonyok, dagadó mellények és zsebek, sebzett,vérző kisemberek, csiscskák. A ranglétra tetején is ugyanez az érző ember ül, csak épp mert sok jut neki, leszarja a többit, a létra alján a számlálhatatlan tömeg, akik szintén érzők, csak éppenséggel elégedetlenek. Mindig így van és így is lesz. Az anarchia és a demokrácia nem létezik, csak városi ártó fikció.
Túl az egyén misztifikálásán mindannyian csupán természet alkotta szerkezetek vagyunk.Van egy vázad, azon szövetek, erek, izmok, stb. És mindenki más ilyen. Ha megöregszel, porckopásod lesz. Elkopsz, mint az életen át dolgozó gép elemei.
A születést sem szeretem. Mert az megint valami szerencsétlen céltalannak a kezdete. Akármilyen zsenik a szüleid, akármilyen törtető, nagyszerű lehetsz, ugyanazt fogod kapni, mint mások, mert az emberi szervezet és a fizika és a biológia törvényei egyszerűen ilyenek. A lelki dolgokról most tekintsünk el.
Szóval ha az emberek kevésbé tartanák fontosnak önmagukat, akkor talán szebb lenne a világ, könnyebb lenne boldogulni, és kihasználni minden élvezetesre ezt a rövid életet. Azt a rövid kis életet,amit éppen most rontok el, fiatal felnőtt koromban, és félek, hogy nem lesz lehetőségem kijavítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése