Sanyi

Van egy író srác a Facebookon, Sanyi, kettő vagy három i-vel, nem tudom hirtelen. Sanyi ír valami alternatív valóságról, amiben ő és az élete mégis szervesen jelen van. Nagyon jó a humora, szuper metaforákat és hasonlatokat szerkeszt, gyönyörű körmondatokba göngyölve. Szóhasználata kifejezetten frappáns. Sokszor azért szívesen felajánlanám neki, hogy kijavítom a helytelen grammatikai dolgait. Nyilván én sem vagyok tökéletes belőle, de szakmai gyakorlatom alatt belém épült egy nyelvi hibakereső. Nehéz kiverni a fejemből.:D Mindenhol, minden szövegben azonnal meglátom a hibákat, és persze bosszant, ha hogy nem nyithatom meg az adott cikk admin felületét,és nem írhatom át könnyű szerrel a hibákat. Azok a hibák örökre bevésődnek a szerverbe. ÉS EZ SZÖRNYŰŰŰ. (Amúgy igen, vannak a blogon is helyesírási hibák, I admit it. Csak ez a blog nem érdekel senkit.)

Aztán most mivel sok a sulis dolgom, de nem tudom melyik sürgetőbb dologhoz fogjak, eszembe jutott, hogy én is írhatnék egy alternatív valóságról.

Tulajdonképpen 14 évesen én már kitaláltam egyet. Aszerint a verzió szerint sulis szerelmem utáni naagy tinibánatban fuldokolva nem néztem szét az úton, és elgázolt egy busz. Nálam volt az imádott gitárom, akkori egyetlen megbízható társam, de sajnos odalett a balesetben. A kórházban feküdve az általános iskolai osztálytársaimtól soha nem tapasztalt törődést kaptam, és mindenki írogatta SMS-ben - mert tudták, hogy imádom őket, és értük azonnal felépülnék, - hogy látták a kedvenc énekesemet a városban. Tudtam, hogy csak kedveskedni akarnak nekem. Aztán egy napon újabb látogatók érkeztek. A banda. Lesokkkoltam. Hoztak egy gitárt, Lintu fekete akusztikusát. Elmesélték, hogy tulajdonképpen az ő buszuk ütött el, és nagyon nagy lelkiismeretfurdalásuk van emiatt. Míg én haldokoltam, lefújták a következő néhány koncertet, és úgy döntöttek, megvárják a Volt fesztivált. Közben felvették a kapcsolatot a családdal, ahol kiderült számukra, hogy rajongójuk vagyok. A kórházból együtt mentünk haza, és pár napig nálunk vendégeskedtek, ahol megmutattam nekik a róluk szóló kép-, rajz- és posztergyűjteményem. Elmentünk a fesztiválra együtt....és életre szóló barátság köttetett. Olyannyira, hogy érettségi után szóltak, hogy menjek ki hozzájuk Finnországba, mert szeretnék, ha én tervezném a lemezborítójukat. Kimentem, sokat ittunk és buliztunk együtt, megismertem Ville Valot (aki egy jótékony troll) és Lauri nővérét, Hannát, akikről azonnal sugárzott, hogy egymásba vannak esve. Ott éltem a közelükben, velük, rengeteg élménnyel gazdagodva, aztán kis idő múlva hazatértem elvégezni az egyemet, de tudtam, hogy vissza fogok menni hozzájuk. Így is lett. Megvolt a diplomaosztó,és 22 évesen repültem is hozzájuk. A sztori nem fejeződött be, de mint minden fanfictionnek, az lett a vége, hogy ádáz érzelmi harcok közepette rájöttünk Lintuval, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ámen.:D

Ez a kis történet rém ciki, de máig őrzöm. 4 db kis alapú füzetben, és plusz 15-20 oldal itt-ott. Olyan jó volt egy sötét, unalmas és bánatos tinikorban megteremteni egy ilyen fikciót. Amikor írtam, akkor ott voltam, abban a dimenzióban, és pompásan illeszkedett minden tulajdonságom abba a szebb és jobb életképbe. Segített túlélni azt a sok szarságot, ami valójában körülvett.:) Lassan tíz év után sem bánom, hogy megírtam, hogy a fantáziám ilyen testet öltött. Azt sem bánom, hogy nem semmisítettem meg. Most már érték. Őrzi azt a szenvedélyt, amivel egy "befordult" gyermek rajongani tud. Nem több, mint a neten olvasható többszáz fanfiction egyike. Mondjuk amikor írtam, akkor még ketyegős volt a net, és nem is tudtam, hogy ezt a "műfajt" így hívják.:)

Szeretem a Rasmust most is, igazából ha meg is botlottak, azt is integrálni tudtam a szeretetembe. Szeretem a tevékenységüket A-Z-ig. Ez már rég nem a zenéről szól. Most már felnőtt fejjel nem foglalkozom velük sokat, félévente, ha hallgatom őket. Mégis, az életem úgy volna teljes, ha valamikor személyesen találkozhatnék velük. A "kisistenekkel".:)