Budapestet az ember vagy utálja,vagy imádja.
Ha nem vagy szerelmes ebbe a városba,akkor sosem fogod értékelni.
Addig csak egy folyót látsz,s nem a nagy múltú,mindenre emlékező Dunát. Addig csak épületeket látsz,amelyek egyformának tűnnek. Utakat, hidakat, melyek névtelenek,kőtömegek. De ha adsz ennek a gyönyörű helynek egy kis időt,hogy megmutassa valódi önmagát, nem szabadulsz a vágytól,hogy újra és újra láthasd,érezhesd.
A második képet a Lánchídon állva készítettem.
Ma értettem meg újra,hogy hogyan látja egy idegen ezeket az általam már jól ismert,megszokott épületeket. Csak egy díszlet, beton és kő eredménye . Csak falak,amelyekre évente 365 alkalommal napfény vetődik. Az idegen nem gondol bele abba,hogy a falak mögött mi folyik,hogy ott emberek laknak, hogy az egyik épületben óvoda, a másikban öregek otthona, a harmadikban pedig börtön működik.
Dísz tér 11. Ez az a hely, ahogy Nagymama élt még gyerekként a Horthy korszakban.
Mesélte, hogy a belső udvarban laktak Anyukával,az ő testvérével és férjével,és egy cipész volt a szomszédjuk. Elmentem hát,felkerestem ezt az épületet,és nagy szerencsémre volt egy méretes lyuk a kapun,amin benézhettem az udvarba. Mesélte,hogy volt valahol (lehet Pesten) egy leányiskola, ahol az egyik nagyon magas rangú leány kelengyéjét kiállították érdekességként,és mindenki megnézte,mert ilyet nem sűrűn láthattak. Nagymama lakott egyszer a Váci utca egyik leágazó utcájában is,amit mára befalaztak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése