Ez az ember nagyon szeretett alkotni.Földből és légből, vízből és tűzből csodás dolgokat készített.Némelyik tudott mozogni,dalolni,fütyörészni,fényleni,csilingelni,járni,repülni,vagy olyan alakot felvenni,amit az ember óhajtott.Egy dolgot nem tudott egyik sem: válaszolni.Amikor alkotójuk feltett egy kérdést,mind megállt,s elnémult,s az ember látva,hogy nem tökéletes a világa,nagyon szomorú lett.
Miután sokadik próbálkozásra sem sikerült szót adni teremtményeinek,megunta minden játékát,s egy nagy zsákba pakolta őket,majd elvitte egy távoli völgy legmélyebb és legsötétebb zugába.A szíve nem fájt értük,hiszen csak tárgyaknak tekintette őket.
Aztán beköszöntött a tél. A föld elszürkült,meddővé vált,a szél feltámadt,és a havat rombolásra kényszerítette,a víz megdermedt,s már soha többé nem akart táplálékot adni,a tűz pedig elgyengült,s csak akkor pislákolt kicsit,ha az ember a házába vitte.Zord idő volt,s ahogy sötétedett,az ember napról napra bánatosabbnak érezte magát.Akkor is szomorú volt,amikor a napfény olykor megcsillant a szemében.Arca elkezdett öregedni,erőtlenné vált,s beteg lett.Nem tudta,mi történik vele,hiszen ilyet még nem tapasztalt egész életében.
A tél legsötétebb és legszomorúbb napján eszébe jutottak játékai.Először,mióta megvált tőlük. Mindegyiket pontosan felelevenítette képzeletében,sorjában.Kezei között érezte a formát,emlékeiben még éltek a hangok,zajok,színek és a fények.Aztán teljesen új és idegen érzések kerítették őt hatalmukba:az aggodalom,a hiányérzet és a magány.Ráncos arcáról könnyek peregtek.
Mivel nem tudott megbirkózni ezekkel a nyomasztó új érzésekkel,arra gondolt,megoldást csak műveiben találhat.Másnap elindult felkutatni az alkotásait,s legnagyobb örömére ott voltak,ahol hagyta őket.Hátára vette a zsákot,s szívében óriási örömmel és megnyugvással tért haza.Egyenként letisztogatta és helyükre tette őket,s régi fényükben pompáztak mind.Végül az ember boldogan nyugovóra tért.Azon az estén már nem fázott,hiszen a tűz vidáman lobogott.Másnap reggelre megenyhült az idő: az víz csobogott, a szél lágyan fújdogált,s a hó már csak szigetként fedte az ébredező anyaföldet.
Aztán beköszöntött a tél. A föld elszürkült,meddővé vált,a szél feltámadt,és a havat rombolásra kényszerítette,a víz megdermedt,s már soha többé nem akart táplálékot adni,a tűz pedig elgyengült,s csak akkor pislákolt kicsit,ha az ember a házába vitte.Zord idő volt,s ahogy sötétedett,az ember napról napra bánatosabbnak érezte magát.Akkor is szomorú volt,amikor a napfény olykor megcsillant a szemében.Arca elkezdett öregedni,erőtlenné vált,s beteg lett.Nem tudta,mi történik vele,hiszen ilyet még nem tapasztalt egész életében.
A tél legsötétebb és legszomorúbb napján eszébe jutottak játékai.Először,mióta megvált tőlük. Mindegyiket pontosan felelevenítette képzeletében,sorjában.Kezei között érezte a formát,emlékeiben még éltek a hangok,zajok,színek és a fények.Aztán teljesen új és idegen érzések kerítették őt hatalmukba:az aggodalom,a hiányérzet és a magány.Ráncos arcáról könnyek peregtek.
Mivel nem tudott megbirkózni ezekkel a nyomasztó új érzésekkel,arra gondolt,megoldást csak műveiben találhat.Másnap elindult felkutatni az alkotásait,s legnagyobb örömére ott voltak,ahol hagyta őket.Hátára vette a zsákot,s szívében óriási örömmel és megnyugvással tért haza.Egyenként letisztogatta és helyükre tette őket,s régi fényükben pompáztak mind.Végül az ember boldogan nyugovóra tért.Azon az estén már nem fázott,hiszen a tűz vidáman lobogott.Másnap reggelre megenyhült az idő: az víz csobogott, a szél lágyan fújdogált,s a hó már csak szigetként fedte az ébredező anyaföldet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése