Annyira hiányzik...

Most tisztázom a helyzetet előttetek is kedves olvasóim.
Múlt héten elértem egy olyan mélypontot az életemben,amikor úgy éreztem,hogy olyan mindegy,mit teszek...a következményei sosem fognak érdekelni. Kedden ugyanis megműtöttek,egy kisebb daganatot szedtek le az arcomról,s mikor megláttam este kötéscserénél a heget,egy órán át sírtam a fürdőszobában,egyszerűen nem tudtam feldolgozni azt,hogy egy csaknem cseresznyemag méretű,fél centi mély lyuk van az arcomon 20 évesen.Nem akartam elfogadni,hogy  megcsúnyuljak,előttem az élet,és nem hiszem,hogy megérdemlem ezt. szóval sírtam és bőgtem és szenvedtem,másnap a suliban többen is megjegyezték,nem vagyok valami jó állapotban...aztán mire hazaértem,annyira be voltam  lassulva,lépni alig bírtam... aztán lepihentem.

Arra már nem emlékszem,de talán  kedden  nem bírtam tovább,és írtam K.-nak,hogy mi újság vele.Kibökte a drága szívem,hogy ezen a héten elutazik Frankfurtba és Párizsba.Áhh...sebaj,mondom,én is ellógom a sulit a héten,de végül is nem fogom.Nem vagyok hajlandó megfutamodni a kötelességeim elől.mert ez nem játék,itt már tényleg magamért tanulok.

 Aztán utána,mert már annyi ideje fojtom magamba a dolgot,kis burkolással,de közöltem vele a helyzetet.Amire azt írta,hogy személyesen beszéljük meg.Én is személyesen akartam elmondani..De nem tudtam tovább megtartani,ráadásul pontot akartam tenni a dolgok végére.Úgy hittem,ez is csak egy hóbort,és ha elmondom neki,akkor elmúlik.DE nem múlott,és -sajnos vagy nem sajnos-egyre erősebb. Nincs pillanat,amikor ne túráztatnám az agyamat a dolgon.Igen,parázok.Nem tagadom.Tanulni se tudok normálisan,aludni se,enni se, társasági életet élni se....egyszerűen kikészülök. Emellett persze felettébb élvezem azt,hogy a szívem végre érez,azt pedig mégjobban,hogy végre NEM RAJTAM MÚLIK a dolog.Hiszen az utóbbi időben nekem kellett erős védelmi vonalakat kialakítanom magamban az ellenkező nem próbálkozásaival szemben..Tényleg rossz elutasítani valakit.De az mégrosszabbul esett,hogy nem tudtam szeretni.Senkit. Szóval ez van.És ahogy ismerem magunkat,még így lesz minimum 2 hétig.Néha azt kívánom,bárcsak sose találkoznánk,mert azért egy ilyen dolgot megbeszélni nem egyszerű egyikőnknek se.Kivéve,ha fordított lenne a helyzet,én nyugodtan kezelném az ügyet,az fix.


Legszívesebben belinkelném ezt az egész rohadt blogot neki,és hagynám,hogy megismerje minden gondolatom...